Huszní Mubárak nyilvánvalóan nem akart hagyományos vezetőcserét. A rendszeralapító Gamal Abdel Nasszer 1953-as hatalomra kerülését követően lett szokás, hogy az elnök helyettest választ magának, általában a katonai titkosszolgálat vezetőjét, aki automatikusan követi majd a posztján. Nasszer halálát követően így lett Anvar el-Szadat Egyiptom első embere, majd az 1981-es iszlamista merénylet után az akkori alelnök, Mubárak foglalta el "automatikusan" Szadat helyét.
Mubárak azonban nem nevezett ki utódot, legalábbis idén január 29-ig nem, amikor a tüntető tömegek, még inkább a hadsereg nyomására feladni kényszerült azon szándékát, hogy egy szír típusú dinasztikus utódlási rendszert vezessen be. A kiszemelt utód, Gamal Mubárak azóta már külföldre távozott, s az elnök megkínálta Omar Szulejmánt, a titkosszolgálatok fejét a poszttal, melyre a tábornok - és természetesen a tisztikar - már amúgy is régóta vágyott.
Egyre több jel utal arra, hogy a tunéziai események csak az ürügyet szolgáltatták: az igazi ok az lehetett, hogy a hadsereg egészen másként képzelte el a Mubárak utáni folytatást. A cél megvalósulni látszik, ám kérdéses, hogy a szellem visszaparancsolható-e a palackba, azaz lecsillapítható-e azon milliók elkeseredettsége és dühe, akiket nem annyira az elitváltás igénye, mint inkább saját kilátástalan helyzetük hajtott az utcákra.
Az események további okai között elsőként a gazdasági válságot kell említeni, ami Egyiptom jelenkori történetének állandó és csillapodni képtelen velejárója. A lakosság 40 százaléka naponta egy budapesti villamosjegy árából él, fiatalok újabb és újabb generációi néznek szembe a munkanélküliséggel.
A szokásos gyanúsítottak
A korábbi elit ilyenkor megnevezett valamely veszélyes közös ellenséget, az így felkorbácsolt félelem és harci felbuzdulás pedig kielégítette a radikális indulatot. Nasszer nemzetiszocializmusa az Egyesült Államokat pécézte ki, aztán Izrael ellen már egyenesen háborút indított (1967). Szadat is evvel próbálkozott (1973), majd a Szovjetuniót kiáltotta ki fő veszélyforrásnak. Mára azonban Izrael Egyiptom megbecsült partnere lett, azon józan megfontolás alapján, hogy mind Jeruzsálem, mind Kairó valódi kihívója az iszlám fundamentalizmus. Kiemelt partner az Egyesült Államok is, és persze azon anyagiak egyedüli forrása, melyek életben tartják az egyiptomi gazdaságot, és szinten tartják a védelmi rendszert (ez 1979 óta évi 2 milliárd dollárt kóstál).
A rezsim vallási ellenzéke viszont már rég a bevált módszerrel próbálja szélesíteni tömegbázisát: olyan ellenség után kutat, amellyel szemben az egész nemzetet mozgósíthatná. Így nem csoda, hogy az utcákra vonuló százezrek körében a Nyugatot és Izraelt gyalázó radikális eszméknek nagy a keletjük. Az utcákon most együtt lengenek az egyiptomi és a török zászlók, azt sugallva, hogy Egyiptomnak az Erdogan vezette török iszlamizációs, antiszekuláris fordulat példáját kell követnie. Meglehet, végül az iszlám akadályozza meg, hogy Omar Szulejmán a hadsereg segítségével kontrollálja az eseményeket. A Muzulmán Testvériség (MT) radikális szárnya már rég ezen dolgozik, és bár a legvérmesebb aktivistái börtönbe kerültek, a rendszer tolerálta a mozgalom működését az egyetemeken és a vallási szubkultúrában. Mubárak mindössze annak igyekezett elejét venni, hogy a MT túl szoros kapcsolatokat alakítson ki a szélsőséges palesztin szervezetekkel, Iránnal vagy az al-Káidával.
Bár Nyugaton - főként Európában és különösen a baloldalon - most ismét sokakat elragadott a forradalmi lelkesedés, az aggodalom is érzékelhető: a fundamentalizmus a mediterráneum békéjét is veszélyeztetheti. Az egyiptomi vallási csoportok erejét egyelőre senki sem tudja felmérni, ám az önámítás, amely a minden ésszerű program híján az események közepébe toppanó Muhammad al-Baradei "liberális kezdeményezéséhez" fűzi reményeit, könnyen végzetes lehet. Ezt ugyanis a Nyugat már kipróbálta Iránban - abból lett Khomeini, majd Mahmúd Ahmadinezsád őrült rendszere. Az 1979-es fordulatot követően Bani Szadr töltötte be azon kibicek álmát, akiknek semmi sem drága, s elhitették a világgal, hogy a sah "szörnyű államát" Szadr hamar liberális demokráciává tudja átalakítani.
Megkésettség, lemaradás
A mostani kibicek az elűzött tunéziai elnök, Zine El Abidine Ben Ali rendszerét - az al-Dzsazíra hazugságaira alapozva - "a legelviselhetetlenebb diktatúrák egyikének" nevezik. Nos, Ben Ali 24 éves elnöksége alatt az arab világban példátlanul nívós egyetemi hálózat épült ki az országban, a középosztályhoz tartozók száma megtriplázódott. Igaz, kemény kézzel csapott le minden szélsőségre, s az iszlámot kiparancsolta a politikából, részben a kultúrából is. Hasonló kritikákat hallani Mubárakkal szemben is, miközben a rendszere mégis betöltötte feladatát, megakadályozta az ellenséges vallási és politikai csoportok közötti nyílt leszámolásokat, és pacifikálta a radikális erőket. Elég, ha csak a gázai Hamász-erők nemzetközi elszigetelését vagy a Szudánban működő al-Káida-bázisok felszámolását említjük: mindkettőben kulcsszerepet játszottak az egyiptomi biztonsági erők.
De mégis: miért kívánják milliók e rendszerek vesztét?
A válasz fájdalmasan egyszerű: az iszlám életforma megoldhatatlannak tűnő válsággal küszködik, amelynek a roppant szegénység meg a munkanélküliség nem okozója, hanem következménye. A globális világ adta lehetőségek naponta szembesítik a felsőbbrendű - "igazhitű" - világnézetükben megingathatatlan milliókat azzal a ténnyel, hogy társadalmuk minden tekintetben alulmúlja a "hitetlenek" teljesítményét, és esély sincs arra, hogy hátrányukat behozzák. Ezt az ellentmondást alkalmi diktatúrák olykor képesek feledtetni, de az egyedül üdvözítő szekularizációt ők sem tudják győzelemre segíteni. Kemal Atatürk történelmi kezdeményezését épp napjainkban számolja fel a mélységesen korrupt és populista török politikai vezetés; az iráni sah nagyszabású modernizációs projektjét annak idején a mullahok gáncsolták el - és ez történik majd Ben Ali és Mubárak örökségével is.
Már csak ezért sem nevezhető forradalomnak az, ami a délmediterrán térségben zajlik, bár nem vitás, mindez akár meg is nyithatja az utat az alapvető reformoknak. Ám e reformok elfogadtatása a nyomorgó milliókkal olyan társadalmi kontrollt igényel majd, amire csak a hadseregek és a biztonsági szolgálatok képesek. Ezért akik ma oly hangosan tapsolnak a "diktátorok bukása" láttán, aligha örülnek majd a folytatásnak. A dominók valóban dőlni kezdtek a Közel-Keleten, ám ha valaki azt hiszi, hogy - szerencsétlen végkifejlet esetén - az eseménysor megáll majd a térségben, téved. Az egyiptomi rendszer esetleges bukása világpolitikai következményekkel terhes, elvégre hadserege az egyik legfőbb regionális stabilizáló erő, az ország gazdasága a legnagyobb az arab világban, kulturális és politikai kisugárzása pedig páratlan. Egyiptom az iszlám radikalizmus működő, de törékeny alternatívájának számított azóta, hogy Szadat belépett a Nyugat tágabb szövetségi rendszerébe. A betegeskedő Mubárak várható távozásához Erdogan török miniszterelnök épp úgy nagy reményeket fűzött, mint Ahmadinezsád iráni elnök. Az előbbi dühödt kirohanásokkal próbálja siettetni a fordulatot, utóbbi pedig a radikálisoknak nyújtott anyagiakkal.
De ha a megoldást a térség meghatározó középhatalmaira hagyja a világ, az tragikus végkifejlethez vezet.
Omar Szulejmán
1936-ban született Felső-Egyiptomban, 1954-ben lépett be a hadseregbe. A moszkvai Frunze Katonai Akadémián védelmi ismeretekből doktorált, később a Kairói Egyetemen politikai tudományokból is doktori fokozatot szerzett. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, egy ideig a védelmi minisztérium stratégiai tervező főosztályát vezette, később a titkosszolgálatoknál kapott vezetői posztot, 1993-ban Mubárak a hadsereg hírszerzési főigazgatóságának élére nevezte ki. Az elnökhöz fűződő szoros kapcsolatát tovább erősítette, hogy 1995-ben Addisz-Abebában elhárított egy Mubárak elleni merényletet. Szulejmán kiérdemelte mind az amerikai, mind az izraeli vezetés bizalmát és megbecsülését, a közel-keleti folyamatok kulcsemberének tekintik. Fontos szerepet játszott az izraeli-palesztin tárgyalások létrejöttében, majd a Fatah és a Hamász közötti elmérgesedett viszony kezelésében. 2011. január 29-én Mubárak államfő kinevezte a helyettesének.
Az ellenzék
Az Április 6-a Mozgalom az egyik legismertebb demokráciapárti ifjúsági szervezet; a 2008. április 6-án meghirdetett, a Nílus deltájában lévő Mahallah városából kiinduló általános sztrájksorozatból nőtt ki. Szekuláris ideológiát követ, elutasítja az erőszakot, és inkább a politikától elforduló civil célokat tűzött maga elé. Az Egyiptomi Mozgalom a Változásért (Kifaja) iszlamista mozgalomként szerveződött, de célkitűzései között sohasem szerepelt, hogy Egyiptomot iszlamista állammá tegye. Támogatói között vallási csoportok, felvilágosult liberálisok, marxisták és nasszeristák is vannak, akiket a Mubárak-ellenesség egyesít. Országos befolyásra azt követően tett szert, hogy 2004 decemberében sikeresen megszervezte az első nagy rezsimellenes demonstrációt. A mozgalom a politikai változást erőszakmentesen igyekszik elérni. A Jövő Pártja (El Gád) 2004 októberében alakult, elkötelezettsége liberális és demokratikus, elutasít mindennemű együttműködést az iszlamistákkal. Alapítója Ajman Núr, Al-Baradei után az egyiptomi ellenzék legbefolyásosabb személyisége. Az Április 6-a Mozgalom számos vezetője e szervezet ifjúsági csoportjában kezdte politikai karrierjét. A Muszlim Testvériség az arab világ legelső iszlamista mozgalma, melyet 1928-ban Iszmailia városában alapítottak. A szervezet a szekuláris nacionalizmus eszméi ellen alakult, és legfőbb célja volt, hogy a társadalmat visszavezesse az iszlámhoz. Bár a hatóságok betiltották, Nasszer pedig hadjáratot indított a tagjai ellen, Szadat elnöksége alatt már inkább tolerálták működését, a 2008-as választásokon a szervezet tagjai független jelöltként indulhattak. Ma 88 képviselőjével a parlament legnépesebb ellenzéki frakciója. 1970-ben a Muszlim Testvériség szóban lemondott a rendszer erőszakos megdöntésének doktrínájáról, pragmatikussá vált, és - legalábbis a deklarációk szintjén - hajlandó együttműködni szekuláris szervezetekkel is. A Nemzeti Egyesület a Változásért számos apróbb párt ernyőszervezete, melyek demokratikus alkotmányos reformokért küzdenek. Vezetőjük a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség volt főigazgatója, Muhammad al-Baradei. Az Új Wafd Párt elődjét az I. világháború idején alapították, ám a Nasszer vezette 1953-as forradalom betiltotta. Az 1974-ben alakult utódpárt programja szekuláris és liberális értékeket tükröz, visszafogott hangnemben reformokat követel. Bár a szervezet megörökölte a Wafd Párt társadalmi beágyazottságát, a mostani utcai megmozdulásokban szinte egyáltalán nem jutott szerephez.
