Az amerikai július 4-éről, a francia július 14-éről maroknyi budapestinek van csupán fogalma, neki is csak azért, mert vagy hivatalos a zugligeti amerikai nagyköveti rezidencia fogadására, vagy olykor a Bem rakpartra téved, ahol a franciák utcabáljukat rendezik. De hogy mikor is van a román nemzeti ünnep, lassan minden magyar megtanulja.
A magyar jobboldal évente gondoskodik erről azzal, hogy képtelen őrjöngésbe kezd, különösen, ha a diplomáciai kötelmeket áthágni nem kívánó magyar notabilitások az oda szóló meghívás elől nem térnek ki még idejekorán. Emlékezzünk csak 2002-re, amikor a Kempinski Hotel előtt hazaárulózta az épp formálódó Jobbik, a fideszes Németh Zsolt irányelvei alapján Medgyessy Péter miniszterelnököt, mert az nem átallott megjelenni a román képviselet ott adott fogadásán. Idén megint valami hasonló történik: a Nemzeti Színház igazgatója, Alföldi Róbert vált ügyeletes hazaárulóvá, mert szabályos polgári szerződés keretében kész lett volna a nagykövetség rendezvénye számára, egy fogadás erejéig kiadni az épületet.
Azt nem tudom, jövőre milyen műsorra számíthatunk, de biztosra vehető, ha valaki december közeledtével megfeledkezne róla, a Fidesz-KDNP-Jobbik testvéri hármas kellő időben értesíti majd róla. Lesz ismét hazaáruló, lesz felfrissített Trianon, édes - bocsánat: keserű - Erdély és a többi nemzeti giccs, mely félévnyi regnálás után a kormány egyetlen kulturális hozományának tűnik.
Való igaz, 1918. december 1-jén az erdélyi Gyulafehérváron volt egy nagygyűlés, néhány román értelmiségivel és több ezer összetrombitált román paraszttal, akik "kimondták" Erdély egyesülését Romániával. A rendezvény éppoly illegitim volt, mint szimbolikus, hatása gyorsan elenyészett volna a történelemben, ha az antantcsapatok nem szerveztek volna érvényt egy másik döntésnek. Azt nem a gyulafehérvári nagygyűlés pórjai, hanem a nagyhatalmak hozták, igazságtalanságait és sommás voltát - az ellenérdekelteken kívül - ma már többnyire mindenki osztja a világban.
Nem kétséges az sem, hogy december 1-jének nemzeti ünneppé emelése annak az örömnek és elégtételnek szólt, amellyel a románság országa gyarapodását szemlélte, ám ha valaki azt hinné, hogy többségük a Trianonnal kapcsolatos érzelmekből meríti ma is önbecsülését és napi politikai elégtételét, az nagyon téved. Akik a Trianonnal kapcsolatos érzelmekből merítik önbecsülésüket és napi politikai elégtételüket, azok a magyar jobboldalhoz tartozó dicső politikusaink. És nem is csak a szélsőjobbéi, hanem úgy en bloc, a Fideszt is bőven beleértve. Ha nem lett volna Trianon, ki kellene találni, elvégre identitást mindazoknak, akik "sohasem lehetnek ellenzékben" - nincs más, mi adjon.
Romániában december 1. kezdi betölteni azt a funkciót, amit egy efféle szimbolikus dátum betölteni hivatott: a legtöbben élvezik a szabadnapot és igyekeznek megfeledkezni nemhogy Trianonról, de gyakorlatilag Romániáról is - mint általában a normális emberek. Hogy vannak, akik Gyulafehérvár szellemét ünneplik? Hát persze, csakhogy ők sokkal, de sokkal kevesebben vannak ma már, mint a Jobbik szájhősei, ideszámítva a Fidesz-társutas szájhősöket is.
Az erdélyi magyarság pártja, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kormányzati szerepvállalásai megteremtették a lehetőséget, hogy minden évben hivatalos formában megemlékezzenek az 1848-1849-es magyar forradalomról. Egy olyan eseményről, amely az ottani románság számára nem hozott túl sok örömöt. Hogy ma már nem tiltakoznak az ünneplő magyarság láttán, az a civilizált együttélés elkerülhetetlenségének tudomásulvétele. Annak beismerése, hogy a történelem eltérő érdekek és szempontok elegye, és ha nem a jelen és a jövő alapján próbáljuk irányítani cselekedeteinket, úgy egyre-másra szembetaláljuk magunkat másokkal - és a legvégén önmagunkkal.
A napokban olvastam a román kulturális miniszter, Kelemen Hunor nyilatkozatát egy bizonyos Adrian Paunescu nevű költő halálával kapcsolatban. A magyar olvasónak talán érdemes elmondani: Paunescu nagyjából a Fidesz, a KDNP és a Jobbik mélymagyarjainak jellemét vegyítette magában - maradjunk tehát annyiban: sokoldalú és nemzetileg színes egyéniség volt. Egyik-másik, határon túli ügyeket vivő kormánytisztviselőnkhöz hasonlatosan külleme és a belleme kissé tán parasztos volt, de azt ő sem szégyellette, és miként Semjén Zsoltot, őt sem az eszéért tömjénezték hívei. Nagy rendezvényeket szervezett Ceausüescu és rendszere dicsőítésére, ódákkal körítve, miként azt egy bizonyos Philip szokta nálunk. És igen, volt benne némi pálffyasan pörzse, ha nem is borral, inkább sok törköllyel súlyosbítva.
Ezek után furcsa volt Kelemen Hunor nyilatkozatában olyasmit olvasnom, hogy "Paunescu tagadhatatlan értékeket védett, de gyakorta veszett ügyeket is", illetve hogy egyszerre jellemezte őt "emberi gyöngeség és angyali nagyvonalúság". Aztán rájöttem e furcsa nyilatkozat értelmére: Paunescunak ma is számos híve van. Néhányan nacionalizmusa miatt szeretik, de hódolóinak tágabb köre minden bizonnyal egy 20. század végi román Szabolcskát tisztel benne, a könnyen érthető közhelyek és az érzelgősség költőjét: életműve az alig művelt ottani kétharmadnak az igazi kultúrát jelentheti. Aki nem politikus, ráadásul irodalmi ízlése finnyás, szabadon nevezheti Paunescut bárminek. Ám Kelemen Hunor ezt nem teheti, elvégre ő számos olyan románnak is kulturális minisztere, akiknek nem szégyen Paunescu képességei előtt meghajolniuk. Ha valaki kényszeresen mást akar mondani hasonló helyzetekben, az ne menjen politikusnak; sok mindent megspórol magának, ugyanakkor nem adatik meg számára, hogy közösségét - ez esetben az ottani magyarságot is - úgy szolgálja, ahogy politikusokon kívül más azt nem teheti.
Így vagyunk ezzel a december 1-jével is, azzal a különbséggel, hogy az évenkénti cirkusz szédelgő senkik hangoskodása, hogy legalább szélsőséges támogatóik tudomást vegyenek létezésükről. Persze van kétharmaduk, a kultúrához azonban nem kétharmad kell, hanem a társadalmi konfliktusok feloldásának képessége. Ezt ismerte fel Alföldi, de rögtön utána rá kellett jönnie: egy olyan intézményt képvisel, ami legitim módon nemcsak a megértőké, de a bajkeverőké is. Megpróbálta megvédeni a magyarság és a kultúra becsületét, hogy aztán - intézménye érdekében - kompromisszumot kössön nemcsak a kulturálatlansággal, de a becstelenséggel is. Aki ezért elítéli, az nem ebben az országban él, és nem tudja, miről beszél. Ráadásképp nem sok köze van a Nemzetihez.
