Sokaknak feltűnt, hogy Roberto Saviano híres könyvében, a Gomorrában a mind globálisabbá váló olaszországi gengsztervilág főszereplői között még véletlenül sem tűnnek fel az országba egyébként minden más etnikumnál nagyobb arányban bevándorló muszlim vagy szubszaharai menekültek. Ez persze nem jelenti azt, hogy sokukat a kilátástalan helyzet ne csábítaná vagy kényszerítené bűnözésre, de épp úgy, ahogy közülük eddig senki sem csinált látványos karriert, és harmadgenerációs utódaik ma is ugyanott tartanak, mint évtizedekkel korábban bevándorolt elődeik, a maffiahálózatokban sem sikerült nélkülözhetetlenné tenniük magukat. Ennél az Amerikába egykoron kivándorolt olaszok jóval életrevalóbbaknak bizonyultak, miként azok a kínaiak is, akik most csendben "megszállják" Olaszországot.
A kínai bevándorlás a 90-es években vette kezdetét, hogy hat-nyolc év (nem évtized, hanem év!) alatt Milánóban már általuk működtetett elővárosok alakuljanak ki, melyek belső dinamikáját elsősorban persze a kétes üzletek adják. Akár hónapok alatt mesés vagyonok keletkeznek, mely vagyonok pedig olyan közösségeket - családokat - szülnek, amiket nem a vér szerinti rokonság tart össze, hanem az üzleti érdek. Megszerveződött az illegális bevándoroltatás hibátlanul működő rendszere, s ha egy szociológusnak lenne rá lehetősége, hogy belelásson a gyakorlatilag spontán kialakult mechanizmusokba, méltán válna világhírűvé. A Kína legkülönbözőbb tartományaiból bevándoroltatott egyének olykor a jelentékeny nyelvi különbségek dacára hónapok alatt úgy szerveződnek minitársadalmakká, amire eddig nem volt példa, hacsak nem a Vadnyugaton, az Egyesült Államok kialakulásának hőskorszakában.
A kínaiak sikerének titka - a jelek szerint - nem az, hogy jól, hanem inkább kreatívan alkalmazkodtak környezetükhöz. Mindazonáltal sokuk egyelőre cseppet sem tanul meg olaszul, ami a muszlim világból bevándoroltakról vagy mondjuk a románokról egyáltalán nem mondható el. Utóbbiak legelső célja, hogy olaszul mihamarabb kielégítően beszéljenek, s igyekezzenek így elfogadtatni magukat a lokális társadalommal, gyakran - különösen a romániaiakra áll ez - hangsúlyozottan kerülve egykori honfitársaik társaságát. A kínaiak más stratégiát választottak: gyorsan elsajátították a helyi árnyékgazdaság - vagy egyenesen feketegazdaság - öszszes csínját-bínját, majd létrehoztak egy párhuzamos társadalmat, egy "olaszul" működő kínait, ami ekként már könnyebben tudja érvényesíteni az érdekeit, mint ha azt a csoport tagjai egyenként próbálnák elérni.
A milánói chinatownhoz hasonló közösségek ma már sokfelé megtalálhatók Olaszországban, de leginkább Toscanában sikerült gyökeret verniük. Prato 187 ezer lakosából 50 ezer kínai, akik 4500 vállalkozást birtokolnak; ez az ottani ipar közel egyötödét teszi ki, évi kétmilliárd eurós forgalommal. A hatóságoknak pedig esélyük sincs arra, hogy a helyi viszonyokat befolyásolhassák: Toscanában naponta öt kínai üzlet nyílik, és legalább kettő megszűnik; ez nemcsak a gazdasági tevékenység gyors bővülését mutatja - persze azt is -, hanem a teljes ellenőrizhetetlenségét is.
Szemben a korábbi tapasztalatokkal, ünnepeken és a késő esti órákban ma már bármit beszerezhet az ember... természetesen kínai boltosoknak köszönhetően. Muzulmánok által működtetett boltokat elvétve látni, korlátozott áruválasztékkal - leginkább olyasmit árulnak, amit ők maguk fogyasztanak -, és korlátozott, a kereskedő szokásaihoz és nem a vevőhöz igazodó nyitvatartással.
Bár egyelőre mindenki a kínai maffia ügyleteit firtatja, azt senki sem vitatja, hogy a bűnszervezetek belső mechanizmusa tökéletesen belesimul a helyi hagyományba. Másrészt meglepő módon egyre világosabb, hogy az ország- és kultúraváltás jelentette komoly kihívások dacára a kínai közösségek példátlanul sikeres integrációs kísérletet valósítanak meg, és ez megoldást kínálhat sok olyan problémára is, mellyel nem csak Olaszország, de egész Európa a közeljövőben szembenézni kényszerül.
Az 500 milliós Európa lakosságszáma - Oroszországot és az orosz "közelkülföldet" most nem számítva ide - az előrejelzések szerint 2020-ig még stabil marad, de ezt követően évente több mint egymillióval csökkenni fog. Ám már most feleannyi fiatal van Európában, mint a feltörekvő, harmadik világbeli államokban, és kétszer annyi 65 évnél idősebb. Az unió tehát előbb-utóbb rászorul olyanokra, akik megoldják a demográfiai problémáit, a cinikus, ám annál életszerűbb kérdés csak az, kikkel járhatna jobban, kiknek az integrációja olcsóbb, egyszerűbb és hozhat lehetőleg gyors megoldást?
Afrika nagyvárosaiba látogatva az ember óhatatlanul szembesül az állandó migráció duzzasztotta slumok (nyomortelepek, bádogvárosok) látványa és a már ott is szaporodó sikeres kínai kisüzletek égbekiáltó ellentétével. Mindebből nem nehéz persze nyomasztó következtetéseket levonni, ugyanakkor a valóság sem ajánlott eddig cserébe könnyű megoldásokat. V. S. Naipaul leírta - és 2001-ben Nobel-díjat is kapott érte -, hogy vagy egy-másfél évszázaddal a kínaiak előtt egyszer már megjelentek a fekete kontinensen Ázsia gyermekei, akkor az indiaiak, akiknek a vállalkozása nemcsak színt, de életperspektívát is kölcsönzött a többnyire még gyarmati sorban tengődő ottani társadalmaknak. Aztán megtörtént a felszabadulás, az indiaiakat pedig még azt megelőzően menekülésre kényszerítette a parttalan erőszak, hogy az elérte volna a gyarmatosítóból egyszerű polgárrá átvedlő ottani fehéreket. Később persze őket is elérte. Remélhetőleg a kínaiak nem osztoznak elődeik sorsában, s így alkalmuk lesz az afrikai társadalmaknak is fellélegezniük, élve az alkalommal, melyet a globális világ számukra most ismét felkínál.
A bevándorlás versenyét tehát alighanem a kínaiak nyerik, legalábbis az olasz példa - minden ellentmondásossága dacára - erre utal; persze azt követően, hogy lezárul Kelet-Európa műszaki, egészségügyi értelmiségének és ügyes szakembereinek sikeres áttelepülése Nyugat- és Délnyugat-Európába. A kérdés már csak az, kik fogják kitölteni az űrt az elöregedő és kiürülő, az idegeneket pedig hagyományos gyűlölettel szemlélő Kelet-Európában, melyről szintén megírható lenne már néhány naipauli regény.
