Az első kísérlet, mely arra törekedett, hogy Afganisztánt egységes társadalommá szervezze, az '50-es évek elején történt. Amerikai segédlettel a fővárost, Kabult, valamint a többségi pastu lakossági terület centrumát, Kandahart betonúttal kötötték össze, amit a nemzetközi köznyelv azonnal Eisenhower Highwayként kezdett emlegetni. Bár a vállalkozás nyilvánvalóan katonai célokat szolgált, Kabul rajta keresztül igyekezett kiterjeszteni kormányzati hatalmát azokra a területekre is, amelyektől eddig elválasztották a képtelen terepviszonyok és a még képtelenebb társadalmi különbségek és ellentétek.
Az afgán lakosság túlnyomó részére sohasem volt jellemző a társadalmi horizontú együttműködés. Az elszigeteltség a fővárost megakadályozta abban, hogy teljes ellenőrzést gyakorolhasson; Kabul névleges főváros maradt hosszú ideig, és 19. századi nyugalmasabb fejlődését épp az segítette elő, hogy inkább a külvilággal, semmint saját hátországával állt kapcsolatban. Azt követően pedig, hogy kísérletet tett megváltoztatni ezt a helyzetet - a 20. században angol és amerikai, annak végén szovjet, majd ismét amerikai segédlettel a 21. század kezdetén -, kihívta maga ellen mindazok gyűlöletét, akik szabadságukat máig a középkori viszonyokkal azonosítják, és a társadalmi szervezettséget alávetettségként élik meg.
Afganisztán most sem tud mit kezdeni a modern világgal, ennélfogva a világ sem tud mit kezdeni vele - tragikus helyzet, mely egyébként nemcsak ennek az országnak a sajátja, de meghatározó tendencia szerte az iszlám világban. Mindazonáltal Afganisztán a legakutabb problémának számít e téren, hisz polgárháborúja nemzetközi méretekben zajlik immár évtizedek óta.
Afgán képlet
A mostani törvényhozási választás apró, de egyértelmű elmozdulás abba az irányba, hogy az Afganisztánban béketeremtő szolgálatot teljesítő nemzetközi erők (ISAF) valamilyen úton-módon szabaduljanak a terhes itteni kötelezettségeiktől. Azaz, hogy Obama elnök érvényt szerezhessen egykori ígéreteinek. Annak ellenére, hogy a mai kibontakozás már messze nem azonos azzal, amit elnöki beiktatásakor meghirdetett, ennélfogva végkimenetele is más lesz, mint amit korábban képzeltünk. Mindazonáltal már formálódik az az elgondolás, ami nagyon hasonlít az iraki célokhoz: a hadműveletekről fokozatosan áttérni a helyi erők kapacitásának feljavítására, hogy a 2014-re "belőtt" végső távozás után ezek ne csak a békét, de az államszerű működést is biztosítani tudják. Igaz, mindez még Irakban is csak távoli ábrándnak látszik, nemhogy Afganisztánban, mely sohasem élvezett az irakihoz fogható állami szervezettséget.
Nagy kérdés, hogy a kivonuló nemzetközi csapatok addig is milyen politikai szövetségre számíthatnak, mely esetleg nemcsak fegyveres, hanem legitim erőt állíthatna ki a folytatáshoz. A választ még talányosabbá teszi az abszurd helyzet, hogy a múlt heti választásokon épp azok nem vettek részt, akik semmiképp sem küszöbölhetők ki az afgán képletből: a tálibok.
Az amerikaiak semmiképp sem szeretnék, ha az al-Káida Jemenből vagy Szudánból visszatérne ide, ezért ma már beleegyeznének, hogy a tálibok meghatározó tényezői legyenek az afgán jövőnek. Az oroszok az Északi Szövetségbe egykoron tömörült tádzsik, üzbég és részint türkmén törzseket látnák szívesen meghatározó erőként, de semmiképp sem a tálibokat, akiktől a közép-ázsiai békét, azaz Moszkva befolyásának ottani zavartalanságát féltik. Pakisztán a pastukat támogatná, akik e pillanatban a tálibok legfőbb hátországa, Irán és India viszont épp őket iktatná ki leginkább. Az utóbbi azért, mert így gyöngíteni reméli az eljövendő Afganisztán kiszolgáltatottságát Pakisztánnal szemben, Irán pedig azért, mert fél, hogy Washington - mintegy a feje fölött - még idejekorán kiegyezik a tálibokkal.
A képlet egyszerűsítésének a jelek szerint elkerülhetetlen módja a tálibokkal való valamilyen megegyezés. Ám lehetséges-e úgy kiegyezni e rettenetes társasággal, hogy ne kerüljünk végzetesen szembe mindazzal, amiért a Nyugat egykoron vállalta az afganisztáni missziót; azaz, hogy ne kerüljünk szembe önmagunkkal?
Lehetséges. Ne feledjük, a nyugati világ és általában a nemzetközi közösség még a szörnyű belső afgán vérveszteségek és a tálib kormány (1996-2001) perverz terrorja közepette is ellenállt a beavatkozásnak, mintegy afgán belügyként kezelve a kérdést egész addig, míg a tálibokkal szövetkező al-Káida fel nem tűnt a láthatáron. És amíg 2001 márciusában a Bamidzsán-völgyben a rezsim szét nem lövette az 1500 éves Buddha-szobrokat; s nem omoltak le még ugyanazon év szeptemberében New York ikertornyai. E két cselekedet egyszerre vált a Nyugat számára elviselhetetlen evidenciává, hisz az agonizáló iszlám közösség ezzel nemcsak civilizációnk globális jelenét akarta saját képmására formálni, és így megsemmisíteni, de visszamenőleg mindazt is, ami oly emberivé és hatékonnyá tette a kort, amelyben élünk.
A Bamidzsán-völgyi szobrok és a Világkereskedelmi Központ tornyai ugyanazt szimbolizálták, megsemmisülésük pedig olyan döntést szült, ami mára végső soron elérte célját: visszaszorította Afganisztán alig járható hegyei közé a társadalmi és egyéni szabadságot elutasító legszélsőségesebb iszlám vállalkozást. Az ott zajló események tehát ismét egyetlen ország belügyének számítanak, melyhez lehet ugyan viszonyulni, de vele kapcsolatban sem biztonságpolitikai, sem pedig morális kötelezettség nem sürgeti már a Nyugat állásfoglalását.
Vesztes évtized
Aligha kétséges: a politikai megfontolás a jövőben erre a körülményre fog koncentrálni, s egy olyan tálib mozgalommal minden bizonnyal megegyezésre is jut, mely ugyan nem mond le arról, hogy alattvalóit sajátos kormányzati babonáival boldogítsa, ám a világ többi részét - jól felfogott érdekeiből kiindulva - megkíméli Allahtól és az ő prófétájától, Mohamedtől.
Erre pedig e pillanatban minden esély megvan, minthogy ezek a tálibok már nem azok a tálibok. Hitelt érdemlő elemzések szerint ugyan ideológiailag nem tapasztalható túl nagy elmozdulás, ám a régi harcos gárdánál együttműködőbb és a békésebb megoldásokat kereső generáció veszi át lassan a vezetést, amely kész akár kompromisszumokra is. A több évtizedes háború meg az elmúlt, tálib szempontból példátlanul vesztes évtized olyan mobilitást kényszerített a legmilitánsabbakra (de az átlagafgánra is), ami kitágította a kapcsolatrendszerüket, ennélfogva látókörüket is, és szembesítette őket azzal a valósággal, amely bár korábban is csak karnyújtásnyira volt tőlük, mégis teljességgel ismeretlennek számított. Míg kormányzásuk idején a tálibok szó szerint véve minden Korán-hivatkozást elképesztő rendelkezéseket léptettek életbe, betiltva a televíziót és a vizuális kommunikáció minden formáját, addig ma DVD-ken és mp3 vagy mp4 formátumú filmeken kommunikálnak mind hiszékeny támogatóikkal, mind az őket gyanakodva figyelő világgal.
Abdul Szalam Zaeef, az egykori tálib rezsim pakisztáni nagykövete idén megjelentette emlékiratait (My Life with the Taliban [Életem a tálibok között], Columbia/Hurst). A kötet egyedülálló bepillantást nyújt a mozgalom múltjába, és képet ad azokról a felismerésekről is, melyeket rendszerük 2001-es összeomlása után már ők sem tekinthettek irrelevánsnak. Mindezekből egy olyan mai tálib önkép áll össze, mely sokkal inkább nevezhető "nacionalistának", "honvédőnek" és "reformernek", semmint iszlamistának. Zaeef, aki éveket töltött guantánamói fogságban, visszautasít mindennemű összehasonlítást az al-Káidával. Beszámolója szerint ők voltak leginkább meglepve, amikor összedőlni látták a WTC két felhőkarcolóját, s bár elhatárolódtak a tényleges támadóktól, a világ - legnagyobb meglepetésükre - nem hitt nekik. Zaeef ennek okait ma sem érti, mert képtelen komoly jelentőséget tulajdonítani annak, hogy az al-Káida által elpusztított New York-i épületek előképét ők rajzolták a falakra intő jelül, amikor 2001. március 2-án Omár mollá parancsára szétlőtték a Bamidzsán-völgy Buddháit. ' nem érti, de talán a tálibok fiatalabb nemzedéke már igen.
Polgárháborús játszmák
A nemzetközi erők által protezsált parlamenti választások üzenete világos: az afgánok maguk kell, hogy átvegyék a kezdeményezést saját országukban, ezt követően rájuk lesz bízva, mit kezdenek önmagukkal. Elvégre - ha a világ jól értette - épp erre vágynak leginkább. Olyan politikai helyzetet teremthetnek, amilyet koalícióik megteremteni képesek - akár tovább is vívhatják polgárháborúikat, ha a lakosság ebben partnerük lesz, vagy megelégelve mindezt, maguk mondhatnak ítéletet vérmes molláik felett. Ám belső konfliktusaikat nem exportálhatják - miként az ópiumot, a hasist, a kokaint sem. Ennek biztosítására a nemzetközi közösség, illetve a környező országokban megmaradó katonai erők alkalmasak lesznek. Más kérdés, képes lesz-e a világ megakadályozni, hogy az afgán militáns élet bizonyos tényezői ismét idegen érdekeket sorakoztassanak fel maguk mögött, s ezzel előnyösebb helyzetbe manőverezzék magukat, mint polgárháborús játszmáik más résztvevői.
A hidegháború egykor tálcán kínálta az efféle megoldást, ám ma nagyhatalom saját érdekeinek kockáztatása nélkül aligha vállalkozna hasonlóra. Kína életbevágó érdeke, hogy a nemrég megnyílt közép-ázsiai gázhálózat révén megoldhassa energetikai gondjainak egy részét. Az oroszok is hasonló érdekek foglyai. A kalkulációt tehát Irán provokatív messianizmusa és a pakisztáni rendszer még provokatívabb gyengesége boríthatja csak fel. Ennek megfékezése viszont már egészen más történet, és semmiben sem hasonlít ahhoz a kihíváshoz, amit Afganisztán eddig a világ számára jelentett.
