A nemzetközi hírszerzés változásai 1989 óta - Kémek és hasznos idióták

  • Ara-Kovács Attila
  • 2010. augusztus 26.

Külpol

A hidegháború végén született legenda szerint a szovjet rendszer összeomlását a faxgép okozta. Azaz a kommunikáció szabadsága adta meg a kegyelemdöfést annak a diktatúrának, melynek végzetéről még 1989-ben is csak álmodozott az emberiség.
A hidegháború végén született legenda szerint a szovjet rendszer összeomlását a faxgép okozta. Azaz a kommunikáció szabadsága adta meg a kegyelemdöfést annak a diktatúrának, melynek végzetéről még 1989-ben is csak álmodozott az emberiség.

Nos, azóta létezik a világháló meg az e-mail is, mindazonáltal Fidel Castro köszöni szépen, jól van, miként Kim Dzsong Il is. A hagyományos orosz autokratizmus pedig kezd magára lelni. Ám a fax, majd az internet - a kommunikáció 20. század végi újabb forradalma - valamit mégis alapvetően átformált: a hírszerzés és hírelemzés természetét.

A titkok demokratizálódása

E siker titka a technikai lehetőségek és a politikai nyitás szerencsés kombinációjában rejlett. A 20. század elején, amikor a hírszerzők és felderítők már egyre gyakrabban éltek a rádióforgalmazás adta lehetőségekkel, a műveletek továbbra is szigorú állami monopóliumban maradtak, így a feltört titkok sem váltak hozzáférhetővé a társadalmak számára, csak a szűk politikai és katonai elit értesülhetett róluk. Ám a Szovjetunió és szatellitrendszerének összeomlását követően a hidegháború kényszerei alól felszabadult, s a globális konfrontáció végleges eltűnésének illúziójától megittasult nyugati döntéshozók merész lépést tettek: a klasszikus hírszerzői feladatok egy részét kiszervezték a civil társadalomba. Talán saját demokratikus értékeiktől is vezérelve átértelmezték a titkok világát, s ezzel nemcsak a társadalmat ajándékozták meg több és mélyebb ismerettel, de leépítették a korábban titkokba burkolózó, rettenetesen drága és redundáns bürokráciát is. Az állami - vagyis titkosszolgálati - monopólium viszszaszorult az operatív akciók területére.

Ettől fogva az információk egy részének begyűjtése, rendszerezése, kiértékelése és elemzése think tankekben folyt tovább. A korlátozás nélkül ömlő értesüléseket a legszélesebb nyilvánosság előtt elemezték a színvonalas lapok és folyóiratok, a hírszerzések pedig sok energiát és még több pénzt takaríthattak meg azzal, hogy olyan, méltán becsült civil elemző központok munkáit használhatták fel, melyek - leszámítva demokratikus elkötelezettségüket és az ehhez társuló értékek vállalását - semmiben sem kötődtek kormányaikhoz. Javarészüknek épp a nemzetköziség adott és ad ma is hitelt: ilyen például a Jane's Intelligence, a Stratfor, az Economist Intelligence Unit vagy az Intelligence Online. Ez a tudás hozta el az igazi demokráciát több olyan társadalom számára, köztük a kelet-európai országoknak is, amelyek igazából ma sem mondhatják el magukról, hogy stabilan demokratikusak lennének, s hogy rendszerük maradéktalanul a Nyugat részévé vált. Ez az információtöbblet segíti azóta is e társadalmak civil bázisát, hogy aktivitása és kezdeményező ereje megmaradjon.

Bár az egypólusúvá vált világban sikerült megoldást találni a legtöbb befagyott hidegháborús konfliktusra, volt, ahol ez komolyabb beavatkozást igényelt. Az egyik ilyen hely, ahol a lokális érdekérvényesítés próbára tette a nyitott társadalmak megteremtésének igényével fellépő Egyesült Államokat és Európát, Szaddám Huszein Irakja volt, melyhez regionális asszisztenciát nyújtott az afganisztáni tálibok abszurd önkényuralma, illetve a Szíria és főként Irán által patronált terrorizmus. A másik hot spot Jugoszlávia lett. Ez a világháborúk következményeit és a hidegháború összes átkát magával hurcoló, ön- és közveszélyes konstrukció mintha azt a forgatókönyvet akarta volna újraírni 1990 és 1999 között, melynek veszélyeire a geopolitika egyik előfutára, Sir Halford Mackinder már 1904-ben figyelmeztette Európát. Szerinte Oroszország balkáni és a török tengerszorosokkal kapcsolatos hatalmi ambíciói általános konfliktusba sodorhatják a kontinenst, ha nem fékezik meg a Szerbia típusú korrupt bábállamok térségi törekvéseit, melyek - Moszkvával a háttérben - bármire képesek. 1914-ben a kontinens nem kerülhette el sorsát; a 90-es években viszont Oroszország még túl gyenge volt ahhoz, hogy keményvonalasainak vágyát ismét teljesítse, és kisegítse a bajból Slobodan Milosevicet. Amerika tanult a leckéből, s a szerb hadsereg tömegmészárlásait megtorolva végérvényessé tette Jugoszlávia felbomlását.

Mindkét konfliktus felszámolására tehát - más-más szövetségesi konstrukcióban - az Egyesült Államok vállalkozott: ám mindkettő háborút, sőt háborúkat feltételezett. Ezeket a katonai hadműveletekkel kombinált titkosszolgálati operatív akciók jellemezték, ami újfent átalakította a hírszerzéssel kapcsolatos addigi politikai attitűdöket, különösen 2001. szeptember 11-e után.

Vissza a régi világba

Az évtized elejétől nemcsak Amerika kényszerült feladni a hidegháborút követően kialakított új biztonságpolitikai életformát, de az iszlám terrorizmus által ostrom alatt tartott egész nyugati világ, Európát is beleszámítva. A mai hírszerzői munka gyakorlata sok tekintetben visszatért az 1989 előttihez. Ismét kényszerű titkok között élünk, megszaporodott a minősített anyagok száma, a civil társadalom szerepe az információk szabad áramoltatásában és a társadalmak közötti szabad kommunikációban visszaszorult. A zárt nacionalista vagy iszlamista társadalmakat hirdető politikai erők pedig megpróbálnak nemcsak élni, de vissza is élni az adódó lehetőségekkel. A klasszikus értelemben vett és hagyományos módon telepített kémek száma lassan a korábbi szintre emelkedik, időnkénti lebukásuk történetei is mintha a 60-as évek politikai lektűrjei számára íródnának.

A politika világát sok helyütt egyébként is roppant módon zavarta a társadalmak számára juttatott korábbi tudástöbblet, nem véletlen, hogy a posztszovjet térségben a hatalomtól független civil kezdeményezéseket lényegében ma is csak nyugati források táplálják; leszámítva persze Oroszországot, ahol Vlagyimir Putyin 2000 után rendre felszámolta az ilyen szervezeteket. És az sem véletlen, hogy amikor csak lehet, a kelet-európai törvényhozások élnek az internet, továbbá a volt titkosszolgálati anyagok megismerésének korlátozásával vagy épp a médiaszabályozás adta "kreatív" lehetőségekkel, hogy a civil érdekek érvényre juttatását ellehetetlenítsék.

Mint tudjuk, a klasszikus hírszerzés - a romantikus máz dacára - sokszor csak legitimáló előjáték volt a belső ellenzék vagy a másként gondolkodók utáni kémkedéshez. Emiatt a terrorizmus, illetve a Nyugattal rivalizáló nagyhatalmi szándékok közvetett hatásai nemcsak a világ állapotára vagy a nemzetközi viszonyokra vonatkozó információktól foszthatják meg ismét e társadalmakat, de törvényszerűen azoktól is, amelyek saját magukról szólnak, s amelyek így még inkább rájuk tartoznának. Az a számos nyugati államban tapasztalható igyekezet, amely a terrorizmusra adott válaszok belpolitikai következményeinek kivédésére irányul, ma talán a legfontosabb törekvés a demokratikus identitás megőrzése és védelme szempontjából - természetesen a betelepített kémek felderítésére irányuló mellett.

Ezt az igyekezetet a nyugati társadalmak belső önreflexiója persze nem minden esetben támasztja alá, és nem mindig bizonyul együttműködőnek, elmosva a kontúrokat a különféle veszélyforrások között. Aktuális világszenzáció e téren a kiszivárogtató Wikileaks: e kísérlettel az egykori popnemzedék fiai és unokái ismét elvitatni igyekeznek az államtól a jogot, hogy erejéhez képest mindent megtegyen a társadalmak védelme érdekében. Hisz Julian Assange, a Wikileaks kiötlője csak a Nyugat önvédelmének titkos dokumentumait teszi közkinccsé, és egyetlen szava sincs a török vagy a pakisztáni vezetés iszlamista kapcsolatairól, Teherán atomterveiről, az iráni Iszlám Forradalmi Gárda mélységesen korrupt gazdasági machinációiról és emberkínzásairól vagy épp Putyin titkos kaukázusi, illetve arktiszi fegyvertelepítési terveiről. Assange nem tesz egyebet, mint - Lenin szóhasználatával élve - azok a "hasznos idióták", akik az 1920-as évektől az 1950-es évekig nem demokratikus társadalmaikkal, hanem illúzióik embertelen tárgyával, a Szovjetunióval siettek megosztani a titkokat, s még akkor is igazolva látták tetteiket, amikor azok következménye már eloszlatott minden illúziót. (Példaként itt csak a Sztálinnak tényleg oly hasznos Rosenberg házaspár vagy Kim Philby nevét említeném.) Ma, amikor a Nyugatot ismét autokrata törekvések vagy épp a terrorizmus fenyegeti, a Wikileaksből nem a szólásszabadság védelmezője, hanem veszélyes paródiája lett.

Nem menti e magatartást, hogy a Nyugat is igyekszik mindent megtudni azokról az erőkről, melyek nyílt kihívóinak számítanak. A legutóbbi orosz-amerikai kémbotrányt lezáró esemény ugyanakkor hűen tükrözi a különbségeket is.

Az orosz kémek esete

Míg az Egyesült Államok keleti partján letartóztatott tíz orosz kém Moszkvába visszatérve Putyin miniszterelnökkel kvaterkázott, s az emberi történelem egyik legförtelmesebb intézménye, a KGB intim himnuszainak dallamára borult egymás vállára, addig a velük kicserélt négy moszkvai fogoly morális indíttatását még vádlóik sem vitathatták.

Az orosz társadalmat ugyanakkor meglehetősen irritálja, hogy tíz balekért cserébe olyan, Amerikának dolgozó szakértők előtt nyíltak meg az orosz börtönök kapui, mint Alekszander Zaporozsszkij, aki letartóztatásáig az orosz hírszerző szolgálat, az SZVR ezredese volt. Zaporozsszkij egyik társa, Szergej Szkripal a katonai hírszerzés (GRU) ezredeseként, a másik, Gennagyij Vaszilenko a KGB utódaként számon tartott FSZB tisztjeként szolgált. A negyedik kicserélt férfi tudós volt, az Egyesült Államokat és Kanadát kutató moszkvai intézet katonai-technológiai részlegének igazgatója. ' végig tagadott mindenféle kémkedést, és azon a gyanúsításon túl, hogy az általa írt Az orosz stratégiai nukleáris erő című könyvben államtitkokat adott volna közre, mással nem is tudták megvádolni. Nos, őket nem "telepítették", hanem maguk jelentkeztek az amerikai hírszerzésnél, mert ellenezték a visszarendeződést országukban, és veszélyesnek tartották a mai Kreml flörtjét a szovjet múlttal. A felháborodott orosz közvéleménynek az sem tűnt fel, hogy a botrányban érintettek oroszok voltak - azok is, akik Amerikában lebuktak, és azok is, akikre őket kicserélték. Pedig ez a körülmény bőven adhatna okot elgondolkodni egy olyan társadalom belső, és nem csak morális válságáról, mint az orosz. Könnyen kiderülhet: a Washingtonnak átadott négy kémért Moszkva valójában csak tíz "haszontalan idiótát" kapott vissza.

Neked ajánljuk