Ara-Kovács Attila

Orbán Viktor végre eleget tett több román kollégája unszoló meghívásának, és méltóztatott Bukarestbe utazni. Ám az úton, mint minden megkésett és nem kívánt dolgon, nemigen volt áldás.

Hogy mit akar a Fidesz az RMDSZ-től és az RMDSZ-szel, az egyértelmű, mégis nehéz elsorolni. Legfőképp azért, mert taktikái alkalmanként jócskán módosítanak a cinikus stratégián. Talán a legszebb példa erre az a magatartás, mely vezető politikusaink január 15-i marosvásárhelyi szereplését jellemezte.

Romániában megbuktatták a kormányt. A nép kárörvend, és lényegében azoknak szurkol, akiktől négy évvel korábban még leplezetlen undorral fordult el. A posztkommunista-nacionalista tábor most kezét dörzsöli, ugyanakkor módfelett zavarban van. Bekövetkezett ugyanis az, amit az 1996 novemberében elszenvedett vereség óta kitartóan remélt. Ám túlzás lenne azt állítani, hogy a lesben álló nacionalisták okozták volna Radu Vasile miniszterelnök vesztét.

Az erdélyi főiskola-alapításhoz nyújtott kétmilliárd forintos budapesti segítség szinte egyáltalán nem keltette fel a köz érdeklődését. Pedig az Orbán-kormány gesztusa nemcsak a tetemes summa miatt tarthat számot figyelemre: fontos politikai üzenete van, ráadásul társadalmi kihatásai is szerteágazók.

Minden gazdasági nehézség ellenére a múlt hónapban Oroszországban hadgyakorlatot tartottak, amely a volt Szovjetunió összeomlása utáni idők legnagyobb katonai felvonulásának bizonyult. Ötvenezer katona vett benne részt, több légi ezred, és nem maradt el egy olyan komputeres szimulációs rendszer kipróbálása sem, amelyre csak újabban tett szert a hadsereg. Orosz bombázók közelítették meg az amerikai biztonsági zóna határát, Izlandot, felderítő és vadászgépek jelentek meg a NATO-tag Norvégiát övező nemzetközi vizek fölött, miközben az orosz hadihajók bonyolult manővereket mutattak be a térségbe siető amerikai elhárító egységek orra előtt.

Kosovóban furcsa háború dúlt: a nyugati erők igyekeztek minél kevesebb kárt tenni emberéletben. Emiatt a hadviselés a szokottnál is jobban igyekezett a titkosszolgálati előkészítésre építeni. Sokkal kevésbé tűnt viszont nyilvánvalónak, hogy a jugoszláv konfliktus kezdetén tapasztalt nemzetközi titkosszolgálati versengés a háború után is fennmaradhat. És bár e konfliktusok intenzitása jócskán tompult, a világhatalmak érdekellentéteinek artikulálásában a titkosszolgálatok továbbra is jeleskednek.

A román társadalom kettőssége ismét drámai formában juttatta eszünkbe a délkeleti szomszédunkra leselkedő veszélyeket. A bányászjárás ismét rávilágított a térség biztonságpolitikai állapotának törékenységére is.

Radu Vasile miniszterelnök eléggé gondterhesen érkezett haza a múlt héten Amerikából. Nem volt ágyúlövés, ovális iroda, sőt a rendezők igyekeztek úgy megszervezni az utazást összegző sajtóértekezletet, hogy az minél kevesebb figyelmet vonjon magára, és az érdekeltek minél kevesebb információt legyenek kénytelenek a nyilvánosság elé tárni.

A kibontakozó orosz válság láttán immáron talán a NATO is elszánja majd magát egyfajta újbóli balkáni beavatkozásra, miközben a kisebb - Európa és az orosz befolyás frontvonalára szorított - államok fokozódó idegességgel szemlélik az eseményeket. Romániában - és a hírek szerint Bulgáriában is - a parlament illetékes bizottságai bekérették a szakszolgálatok, jelesül a hírszerzés vezetőit, hadd világítsák meg számukra a látható és elképzelhető közeljövőt.

A jelek szerint a Radu Vasile vezette új román kormány nagyon elégedett önmagával. Különösebb konfliktusok nélkül tudta megvívni világra jöttének csatáit a parlamenti bizottságokban. Ráadásul egyelőre azok a vérre menő küzdelmek is lekerültek a napirendről, amelyek korábban belülről őrölték a koalíció pártjainak együttműködését. Új korszakot nyitott volna tehát Vasile miniszterelnök Románia történetében, s végképp bebizonyította volna elődjének, Victor Ciorbeának a tehetetlenségét, melyet most kellő szakértelemmel korrigálnak majd? Aligha.

Románia az új kormányfő, Radu Vasile megválasztásával visszatért az abnormális kerékvágásba. Nem mintha a Victor Ciorbea által meghatározott, röpke tizenöt hónapos kormányzás minden tekintetben új korszakot jelentett volna az ország történetében. Az adminisztráció menete, a bürokratizmus ekkor sem tért el lényegesen a szokásostól.

A geopolitikai látásmód igénye nemigen kényeztetett el bennünket az elmúlt évtizedek során. A kelet-európai rendszereknek jó okuk volt lemondani e szemléletről, hisz´ Moszkva árnyékában illúzió lett volna bármiféle önérdek vagy lehetőség ilyen mérvű felnagyítása. Ráadásul felesleges luxusnak is számított volna a geopolitikai számítgatás, hisz - különösen mondjuk Magyarország esetében - a XX. század olyan traumákkal és tanulságokkal vette kezdetét, amelyek minimalizálták az ország szerepét a nemzetközi kapcsolatokban. Jobbára szomszédaink megalázó kicsinyessége volt az, ami az ország mindennapjait meghatározta, semmint