Válasz lett volna mindez a Nyugat jugoszláviai beavatkozására? Aligha, minthogy a gyakorlat előkészítésére nem lett volna elegendő a tavasz óta eltelt néhány hónap. Az azonban több mint bizonyos, hogy az új erőpróba közeli rokonságban áll az orosz tankok váratlan pristinai bevonulásával. Mindkét esemény az orosz biztonságpolitikai prioritások változását tükrözi ugyanis; egyben új politikát is, amely ha "szemtől szembe" nem is tudja kihívni a Nyugatot, a provokálására, illetve a régi-új birodalmi politika reaktiválására bizonyos fokig alkalmas lehet. Gyanítható ugyanakkor, hogy Moszkva nem csak katonapolitikai lépésekkel próbálja visszahozni a régmúlt szellemiséget. Egykori birodalmi határainak visszaálmodása is ismét aktuális politikai céllá vált.
A nagy Oroszország kovácsolta frigy
Például a két éve tartó, látványos, ám üres gesztusok után most mintha komolyra fordult volna Oroszország és Belarusz tervezett egyesítése is. Szergej Sztyepasin miniszterelnök a minap azzal a kijelentéssel lepte meg a világot, hogy "a két ország immáron egyesült államként fog belépni a 21. századba". Hogy egészen pontosan mi áll e kijelentés mögött, az eléggé talányos, miként Moszkva minden, e téren tett eddigi lépése is. Aligha arról van szó, hogy Moszkvában rájöttek volna az egyesülést már a kezdetektől fogva szorgalmazó Alekszandr Lukasenko belarusz elnök ajánlatainak roppant csáberejére. Mi több, inkább az azokban rejlő veszélyek azok, amelyek olykor a figyelem középpontjába kerülnek.
Ugyanis Lukasenko nem csinál titkot abból, hogy Borisz Jelcin jövő évre tervezett visszavonulása után ő szeretne a két egyesülő állam, azaz az új birodalom elnöki székébe ülni. Ez a körülmény nyilvánvalóan mindenkit riaszt, miként az a perspektíva is, hogy a nagy nyugati ráfordításokkal eddig felszínen tartott orosz gazdaságnak az unió esetén el kellene tartania Belaruszt is; azaz menedzselnie kellene az ottani káoszt.
Mindennek dacára Oroszországban mégis létezik valamilyen nosztalgia az egyesülés iránt, melyet a mégoly felvilágosult politikusoknak is figyelembe kell venniük. Ezek az érzelmek kényszerítették ki Moszkva nyár eleji jugoszláviai szerepvállalását, és ezek igyekeznek most mindent elkövetni, hogy - kerül, amibe kerül - Oroszország próbáljon minél többet visszaszerezni abból, ami valaha az övé volt. Sokan úgy vélik, a Minszkben kormányzó volt keményvonalas pártbürokraták semmiben sem különböznek a moszkvai duma többségi kommunista honatyáitól; stílusuk, szemléletük azonos, ezért valamennyien azt feltételezik: érdekeik sem különbözhetnek oly nagyon.
Szövetségbe forrt szabad köztársaságok
Nem vitás, Borisz Jelcin foglya saját júniusi kosovói akciójának. Ezt használta most fel Lukasenko, hogy kierőszakolja az újabb egyesülési cirkuszt. Az orosz elnök pedig ebből a csapdából már korántsem tud oly egyszerűen kimászni, mint a korábbiakból. A belarusz ajánlat és az egyesülés szelleme főként az orosz hadsereget ejtette rabul. Persze sok tinta elfolyt már annak találgatásakor, hogy a pristinai repülőtér orosz megszállása vajon az orosz tábornokok csele lehetett-e Jelcin ellen, vagy pedig Jelciné a Nyugattal szemben. A kérdés érdekes és bizonyos mértékig fontos is. De ma már részben aktualitását veszítette. Jelenleg és különösen a jövőben igazi jelentősége csak annak lesz, hogy hogyan, milyen gyorsan és mennyire erőszakosan tör majd a hatalomra az eddig oly hallgatagnak bizonyuló militáns elit, amely a volt Szovjetunió ideológiai és világpolitikai örökségéből ma már csak a nemzeti szupremáciát, a területi gyarapodást, mások leigázását és a világ akár nukleáris úton történő fenyegetését tartja a legcélravezetőbb megoldásnak. Ebből a szempontból, úgy tűnik, e körök számára semmi sem drága.
Másrészt megszaporodtak az "egyeztetések" Ukrajna és Oroszország között is, melyeknek különös hangsúlyt ad, hogy Kijevben is elnökválasztásra kerül sor, mégpedig idén októberben. A hét szóba jöhető jelölt közül három egyértelműen és nyíltan a szovjet egység valamiféle restaurációjának jelszavával szállt be a küzdelembe. A parlamenti szóvivői szerepet betöltő Alekszandr Tkacsenko például lelkesen üdvözölte Oroszország és Belarusz tervezett frigyét, melyhez reményei szerint Ukrajna is csatlakozni fog. Pjotr Szimonyenko, az Ukrán Kommunista Párt elnöke szintén ezt a megoldást tekinti egyedül üdvözítőnek. Natalia Vitrenko pedig, aki az úgynevezett Haladó Szocialista Párt nevében pályázik az államelnöki posztra, egyenesen "a Szovjetunió maradéktalan és teljes helyreállítását" foglalta programjába. A harsány stílus ez esetben nem az önbizalom hiányát rejti, hisz mindhárom jelölt lehagyni látszik a jelenlegi elnököt, Leonyid Kucsmát a közvélemény-kutatásokon. Sokan úgy vélik, az októberi elnökválasztás megpecsételheti az ukrán függetlenség jövőjét.
Nem véletlen az sem, hogy a jugoszláv válság alkalmával egymáshoz oly közel került pekingi és moszkvai vezetés a közeljövőben tervezi megünnepelni Nyugat-ellenes egyetértésük frigyét. Jelcin Kínába készül, és az előzetesen kiszivárogtatott hírek szerint a tárgyalások homlokterében az olyan országokkal kapcsolatos "közös" politika fog állni, mint például Kazahsztán. A közös érdekeltség lényege könnyen átlátható: az említett egykori szovjet tagállam most független államként a Nyugat szövetségese. E tény pedig módfelett irritálja a bekerítéstől rettegő Kínát éppúgy, mint azt az Oroszországot, amely szeretné ismét maradéktalanul magáénak tudni Közép-Ázsia sztyeppéit.
Ara-Kovács Attila
