A miniszterelnök mindazonáltal megpróbált jó képet vágni a dologhoz. A nemzetközi pénzügyi körök ugyan figyelmeztették, az az esély, amit Románia most újólag megkapott, mindenképpen az utolsó. Ezt követően szóba sem jöhet több segítség: a hitelek csak akkor hívhatók le, ha Bukarest valóra váltja a reformokat, és nem csak beszél róluk.
Egyszóval Vasile amerikai útja semmiben sem hasonlított a magyar miniszterelnök egy héttel későbbi washingtoni vizitjéhez. A Bukarestnek címzett fenyegetések sokkal inkább azokra az intelmekre hasonlítottak, melyekben Slobodan Milosevic részesült, még ha természetük nyilvánvalóan gazdasági és politikai, nem pedig katonai retorziókkal volt is terhes.
Romániában
az állam legitim szerkezete
széthullóban van. Az 1989-et követő államraison megálmodói - francia példát követve - elnöki típusú demokráciát próbáltak teremteni, amely természetéből adódóan nagyobb központosítást feltételezett. Úgy remélték, ezúton sokkal könnyebb lesz majd elejét venni bármilyen föderalizációnak, azaz a kisebbségi autonómiatörekvéseknek. Elsőként azonban épp az elnöki intézmény korrodálódott; Emil Constantinescu elnöknek - a formai lehetőségek dacára - ma semmilyen ráhatása nincs az országban zajló vitális folyamatokra.
Constantinescu először a gazdaságban próbált nagyobb reformlendületet diktálni. Sikerült kineveztetnie saját emberét a privatizációt irányító tárca élére, ám minthogy vevők és befektetők nem érkeztek, ráadásul a gazdasági jellegű minisztériumok igencsak ellenérdekelteknek bizonyultak a folyamat lebonyolításában, nem csoda, hogy a privatizációt irányító miniszter vált a legkiszolgáltatottabbá és legtámadhatóbbá a kabinetben. Rajta keresztül pedig maga az elnök.
És persze ott
a magyar tannyelvű egyetem
ügye. Kevesen tudják, hogy a bukaresti egyetem korábbi rektora, Emil Constantinescu volt az egyik legfőbb támogatója annak a koalíciós megállapodásnak, amely - a Romániai Magyar Demokrata Szövetség igényei szerint - a kormányzati együttműködés egyik feltételeként a magyar egyetem felállítását igényelte. Akkor, 1996 késő őszén a koalíciós partnerek - épp az államelnök unszolására - nagyvonalúan belementek e megállapodásba, ám az később csapdának bizonyult. Túszul ejtette elsősorban az RMDSZ-t, mely a román kormánnyal fenntartott koalíciós együttműködéshez épp az egyetem révén szerezte meg tagságának feltétlen támogatását. Hasonló túszhelyzetbe került a kormány, melyet idővel saját szavazói tábora kényszerített arra, hogy egyre távolságtartóbban viszonyuljon az egész problémához, és olyan áthidaló megoldásokat ötöljön ki, melyek formailag ugyan eleget tesznek az RMDSZ-es kívánalmaknak, lényegük azonban mégis a magyar- és Európa-fób választói vágyakat testesíti meg.
A legrosszabbul azonban megint csak
az államelnök
járt, neki ugyanis már nem volt hova hátrálnia. Míg Vasile felröppentette a Petőfi-Schiller egyetem gondolatát, és időt nyert ahhoz, hogy egy, még az RMDSZ támogatását is bíró kormány fejeként Washingtonban búcsút vegyen amúgy is vesztett illúzióitól; és míg az RMDSZ rövid távon sikeresen oldotta meg a koalícióban maradás problémáját, addig Constantinescu elnök teljesen magára maradt. A magyarok már rég elfelejtették mindazt, amit érdekükben ráerőltetett a Victor Ciorbea, majd a Radu Vasile vezette kabinetre, a románok viszont nagyon is emlékeznek minderre, és nem hajlandók megbocsátani semmiért.
Az elmondottakból kiviláglik: a magyar egyetem jövője ma már ismét legalább olyannyira bizonytalan, mint akár öt vagy tíz évvel ezelőtt. A kormányzat - melynek mozgástere minimálissá zsugorodott - ha akarna, sem foglalkozhatna efféle gondolattal. Az államelnök kezéből kihullott a hatalom, és bár korábban még mindenki abban reménykedett, hogy e hatalom java részét - legitimitás formájában - a kormányzat esetleg megkaparinthatja, mára már nyilvánvaló lett, hogy e lehetőség sem váltható valóra. Az említett legitimitás ugyanis felaprózódott az önös célokat követő kormányzati tényezők, egyes pártok, így a balközép Demokrata Párt és a Liberális Párt, valamint egyes, a gazdaságot és a titkosszolgálatokat saját céljaikra felhasználó csoportok között. Radu Vasile helyzetéről sokat elmond, hogy míg a megszorító intézkedéseket látványosan keresztező úgynevezett helikopterüzlet miatt - mely 2 milliárd dollárt vett volna ki az állami büdzséből - könnyedén megvált legjobb gazdasági szakemberétől, a pénzügyi tárcát irányító Daniel Daianutól, addig az üzletet most megtorpedózó Nemzetközi Valutaalap (IMF) elvárásainak legalább oly szervilisen engedelmeskedni kénytelen, mint a helikopterlobby korábbi óhajainak.
Továbbá: mi mondható el egy olyan kormányról, mely nyíltan állást foglal egy magyar-német egyetem létrehozása mellett, miközben saját tanügyminisztere a tervet fantazmagóriának, pénz- és erőpocsékolásnak, románellenesnek minősíti?
Fontos persze látni, hogy a
szándékos kétszínűségek és manipulációk
sorozata, melyet a román kormány részéről feltételeztünk, különösen az egyetem ügyében, mára veszített célszerűségéből és meggyőző erejéből. A Vasile-kabinet nem azért nem állítja fel a magyar egyetemet, mert nem szeretné; elsősorban azért nem intézkedik, mert nincs hozzá ereje. A két dolog persze bizonyos pontokon összefügg, mégis óriási különbség van közöttük. Ugyanis a szándékok megvalósításának bénultsága messze túlmutat az egyetem ügyén, sőt az erdélyi magyarság általános problematikáján is.
A mai Bukarestben olyan forgatókönyvek íródnak e napokban, melyek történelmi kihatása már a közeljövőben érzékelhető lesz. E forgatókönyvek egyáltalán nem számolnak a jelenlegi kormánykoalícióval, minthogy egyre valószínűbb a nacionalista ellenzék bizonyos erőinek visszatérése a hatalomba; ugyanilyen valószínű egyes jelenlegi kormánytényezők jelentős arcvonalváltása. Főként a már említett - Petre Roman vezette - Demokrata Párt magatartása "kiszámíthatóan kétséges". Erre utal Adrian Severin volt külügyminiszter eltávolítása a párt alelnöki posztjáról, illetve az a határozott stratégiamódosulás is, amellyel a párt mostanság igyekszik megtenni a maga párzási gesztusait a nacionalista erők felé.
Ara-Kovács Attila
