A geopolitikai látásmód igénye nemigen kényeztetett el bennünket az elmúlt évtizedek során. A kelet-európai rendszereknek jó okuk volt lemondani e szemléletről, hisz´ Moszkva árnyékában illúzió lett volna bármiféle önérdek vagy lehetőség ilyen mérvű felnagyítása. Ráadásul felesleges luxusnak is számított volna a geopolitikai számítgatás, hisz - különösen mondjuk Magyarország esetében - a XX. század olyan traumákkal és tanulságokkal vette kezdetét, amelyek minimalizálták az ország szerepét a nemzetközi kapcsolatokban. Jobbára szomszédaink megalázó kicsinyessége volt az, ami az ország mindennapjait meghatározta, semmint
a világpolitika tágabb összefüggései
Voltak persze a régiónak olyan államai, amelyek szívesen játszadoztak geopolitikai ábrándokkal - főképp a harmincötmilliós Lengyelország vagy a huszonhárommilliós Románia -, ám az efféle próbálkozások rendre zátonyra futottak, és nem annyira az adott ország szándékai teljesültek be általuk, mint inkább egyik-másik politikai garnitúra torz, tragikomikus vágyálma.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a XX. századdal kiveszett volna világunkból a geopolitikai látásmód: a nagyhatalmak - a hegeli, azaz "visszapillantó" perspektívából szemlélve - nagyon is tudatában voltak az ebbéli előnyöknek. Nem kétséges, Franciaország például következetesen geopolitikai perspektívába helyezte - és helyezi ma is - utóvédharcait nagyhatalmi szerepének kilátástalan visszahódítása érdekében. Nagy-Britannia ennél sokkal realisztikusabb; végérvényesen megfosztva a vezetői szereptől, többnyire kritika nélkül magáévá teszi Amerika álláspontját, s ekként igyekszik osztozni a washingtoni nagypolitika sikereiben.
Afelől azonban nincs kétség, hogy századunk politikai arculatát a korai időszak német, illetve japán elképzeléseinek szerencsés kudarca után az amerikai, az orosz és a kínai geopolitikai álláspont konfrontációi, illetve kompromisszumai határozták meg. Azaz ha valaki értelmes magyarázatot szeretne kapni mindarra, ami vele és környezetével megtörtént az elmúlt évtizedekben, nem nélkülözheti, hogy számba vegye e három nagyhatalom vezetőinek átfogó szándékát, szemléleteik esendőségét, akaratuk kohézióját.
E hármasságot tekinti Henry Kissinger - volt amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági főtanácsadó - mérvadónak, amikor korunk geopolitikai profilját megrajzolja a nemrég (magyarul is) megjelent Diplomácia című, ezeroldalas művében. A kötet műfaja eléggé vegyes; egyként nevezhető nagyszabású politikai elemzésnek, diplomáciatörténeti monográfiának, történelemkönyvnek, sőt memoárnak is. Ugyanakkor - szemben a legtöbb efféle szellemi produktummal - a Diplomácia alapvetően filozófiai mű, amennyiben a filozófiát koherens eszmerendszerként fogjuk fel, logikai egészként, ami igazi szellemi élményt épp a magyarázatok, értelmezések érzelmi dinamikája révén képes nyújtani.
Kissinger nagy teljesítménye az, hogy elbeszélése nyomán valóban logikus teljességgé válik a középkort követő évszázadok politikai fejlődésfolyamata; ezt már csak azért is fontos hangsúlyozni, minthogy egyre több kételyünk támad mostanság magával a fejlődéssel kapcsolatban is. Ám korántsem tekinthető e mű afféle újvilági neohegeliánus próbálkozásnak, mint Francis Fukuyama némely kötete. Fukuyama, mint ismeretes, a hegeli módszer révén igyekszik kitalálni a jövőt, s ennyiben valóban a Hegel-tanítványok mítoszteremtő nyomdokain halad, mint megannyi XIX. századi gondolkodó; kivételt nem képez ez alól egy bizonyos Karl Marx sem. Kissinger ellenben beéri a múlt interpretációjával; szabályokat tehát csak retrospektíven állít fel, és ekként is értelmezi azokat. A folyamat dinamikája minduntalan túlcsordul a múlton, sőt feszegeti a jelen kereteit is; ám jövőre vonatkoztatását a szerző elhárítja önmagától, előzékenyen felajánlva azt az olvasónak.
Kissinger azt állítja, hogy a
diplomáciatörténet
két szemléletmód változó érvényesülésének, előtérbe kerülésének, megvalósulásának története: a reálpolitikáé és a politikai moralizmusé. A reálpolitikát a harmincéves háború következményeit kihasználó Riche-lieu bíboros éppúgy képviselte, miként később Metternich, majd Bismarck, Sztálin vagy éppenséggel Nixon. Amerikai vonatkozásban e szemléletmódok párharca a századfordulót követő években vált dominánssá, illetve a napi politikába beilleszthetővé, a "reálpolitikus" Theodor Roosevelt, illetve az "idealista" Woodrow Wilson elnöksége révén.
A tézisek és antitézisek nagy kombinátoraként Kissinger persze óvakodik pálcát törni egyik vagy másik szellemi beállítottság fölött; elemzése inkább ezek "együttműködéseként" írja le a történelem alakításának mechanizmusát. A tévedések és rossz döntések eredőjét pedig főképp abban látja, hogy az említett két "beállítottság" adott esetben nem illeszthető bele az események logikájába. Szükséges tehát egy bizonyos fázisazonosság, melynek felfedése többnyire komoly analitikai teljesítményt igényel, ami azonban sohasem nélkülözheti az intuíciót.
Ezt az ellentmondást a szerző azzal a klasszikus európai filozófiában már többször kidolgozott dialektikával próbálja magyarázni és feloldani, mely - a jelen esetre vonatkoztatva - az ésszerű döntések kerülőútjait az erkölcs kontrolljával szembesíti. Ha e kettő szétválik, illetve ha e kettő a történeti "váltógazdálkodásban" nem egészíti ki egymást, a progresszió megakad. Azaz: kissingeri értelmezésben elvész a helyes politikai perspektíva és megszűnik az e politikáért felelős elit társadalmi életképessége. Ha a reálpolitika válik kizárólagosan dominánssá, az adott társadalom óhatatlanul felmorzsolódik a közösségeken belüli dinamika expanziója miatt; ha viszont a morális visszafogottság lesz egyedül a mérvadó, akkor ez izoláltságot, a nagypolitikai perspektíva elvesztését eredményezi.
Minthogy nincs és nem is lehet tiszta képlet, a Diplomáciának sem lehet célja sarkított formában bemutatni elmúlt évszázadaink eseménytárát. Bonyolult, önellentmondó progresszió ez - mondja Kissinger -, ugyanakkor ne higgyük, hogy híján lenne minden rendezőelvnek. Ez az elv egyébként nem más - és ezt a szerző nem győzi elégszer hangsúlyozni -, mint az európai kultúra, illetve néhány sajátos érték teljessége: "Megengedhetetlen, hogy a hatalom a nemzetközi rend megbízható vezérelve legyen", írja egy helyütt. "Az egyensúly akkor működik a legjobban, ha a közös értékek pillérein áll. A nagyhatalmi erőegyensúly gátat vet a nemzetközi rend megdönthetőségének; a közös értékekben való megegyezés meggátolja a nemzetközi rend megdöntésének szándékát. A törvény nélküli erő erőpróbára csábít, a hatalom nélküli törvényesség csábítást jelent az üres pózolásra."
Nem vitás, ez az egyik olyan következtetés, amely eleve kihívhatja maga ellen az amerikai sorsot. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Kissinger legújabb kötetével a mi, európai perspektívánkból feltétlenül egyet kellene érteni, s hogy tételeiről eleve lepattanna minden intellektuális gyanú. Szó sincs erről. Ám ilyen horderejű elemzés nem születik naponta, még angolszász nyelvterületen sem. A Kissingert megelőző generációk, George F. Kennan, Walter Lippmann vagy épp a politikafilozófus Friedrich Hayek, illetve Karl Popper műveinek - sok tekintetben - méltó párja a Diplomácia; és nemcsak e kötet, hanem a szerző előző publikációinak összessége is. Így aztán csak furcsa fricskának tűnik az
afféle hétköznapi élc,
amilyet az amerikai külpolitika ifjú titánja, a boszniai béketeremtő Richard Holbrooke produkál mostanság Kissinger-kritika néven. Holbrooke nyilvánvalóan karrierjének szeretne új perspektívákat nyitni, ezért igyekszik hangsúlyozni azokat a különbségeket, amelyek politikusi individualitását kiemelhetik - méghozzá Kissingerrel szemben. Ideológiai szempontból ezért választott egy - akár igen felszínesnek is nevezhető - megoldást: Kissingert az "európai" típusú, számára kizárólag Machiavellivel azonosítható, gyakorlatias gátlástalanság megtestesítőjeként írja le, aki megfeledkezik Amerika egyedi kiválóságáról és nyilvánvalóan a moralitásról is.
Persze - épp a Diplomácia egyik tanulságaként - Holbrooke fejére olvasható e próbálkozás hiábavalósága. Hisz´ nem egy Amerikában hozott, morális indíttatású döntésre bizonyíttatott rá később a "geopolitikai kétarcúság". Kissinger egyszer sem mulasztja el kiemelni az amerikai értékek korrigáló visszahatását az európai kontinentális politika sebezhetőségére, mindazonáltal nem hajlandó eltekinteni attól sem, hogy e korrekciós hatás - épp jellegzetes tengerentúli érzelmi motiváltsága okán - gyakorta nélkülözi a következetességet.
Kissinger a történelmi akarat megtestesítőjeként emeli ki a nagy személyiségek hatását a folyamatokban, de e hatás gyakorlati megvalósulásának értelmezésében azon elméletekkel ért egyet, amelyek inkább a nagy események egymáshoz kapcsolódó láncolataként írják le a történelmet. Nem csoda, hogy könyve is részint az említett személyiségek eszmerendszerének, részint a világpolitikailag meghatározó eseményeknek a pilléreire épít. Tanulságos e téren mindaz, amit a magyar ´56-ról ír, és figyelemre méltó, hogy a kelet- és közép-európai régió világpolitikai teljesítményeként egyedül ezt az eseményt találta mérvadónak. Igaz, sokaknak szerfölött furcsának is tűnhet az a magyarázat, amellyel a magyar forradalmat jellemzi a szerző, hisz az orosz csapatokkal szembeni felkelést olyan eseménynek látja, melyet mindenekelőtt a nacionalizmus motivált. Ám ez csak az összegzés egyik része. Kissinger rögtön hozzáteszi: "A lengyelektől eltérően a magyarok nem a kommunista rendszer liberalizálását, hanem annak megsemmisítését, nem a Szovjetunióval való egyenlőséget, hanem a tőle való totális elszakadást követelték."
Tudjuk persze, hogy a nacionalizmus az amerikai eszmetörténetben különös helyet foglal el. Elutasítása egyértelmű, mégis megbocsátható indulatként értékeli a legtöbb amerikai, már csak azért is, mert saját, Amerikához fűződő viszonya sem mentes ettől az indulattól. Ráadásul - különösen a hidegháborús viszonyok között - a washingtoni adminisztráció gyakorta tekintette szövetségesnek azon népek nacionalizmusát, amelyek készek voltak fellázadni a totalitarizmus ellen. Fontos látni ugyanakkor, hogy soha nem voltak elnézők más "instabil reakciókkal" szemben, amelyeket - gyarló emberi vonásokként - készek voltak kiterjeszteni egész nemzetekre is.
*
Egy könyv, mely homogén és
logikus egészként
mutatja be a nemzetközi kapcsolatok alakulásának eszmetörténetét Richelieu-től George Bushig, óhatatlanul magában hordja önnön végzetét. Kissingerre mindez fokozottan érvényes, hisz´ ő európai racionalizmussal próbálja elviselhetőbbé tenni az amerikai idealizmus kóros naivitását és leküzdhetetlen vonzerejét. Ám minthogy sokan hiszik: a kissingeri életmű szerves része az amerikai politikai önreflexiónak, alighanem épp az életmű által is változni fog e szemlélet elfogadottsága.
Ara-Kovács Attila
