Nem mondhatni, hogy Vasile kormányzása alatt Románia túl jelentős utat tett volna meg. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a nyugati kormánykörök határozott ösztönzésére végül is belekezdett ugyan a régi ipari szerkezet lebontásába, ám pénz és elszántság híján messzire nem jutott. A veszteséget termelő gyárak és bányák leálltak, új munkahelyek azonban nem vártak az utcára tóduló munkásokra. A román ipar termékei drágák, de nem csak ezért eladhatatlanok. Minőségük miatt lényegében sehol sem tudtak biztos piacra lelni, hiába kínálnak alá azóta is az immáron nemcsak nyugati, de keleti konkurenciának.
Mégsem állítható, hogy Victor Ciorbea korábbi miniszterelnök 1998 tavaszi felváltása Radu Vasiléval egyértelmű baklövés lett volna. Igaz, az előd egy olyan politikát honosított meg, amely egyedülálló a román történelemben, minthogy ragaszkodott a választási programban tett ígéretek beváltásához. De ez már akkor elégtelen volt az üdvösséghez, amit ez esetben a Nemzetközi Valutaalap dicsérete jelentett. Ahhoz pedig végképp kevésnek bizonyult, hogy miközben sorra leálltak a gyárak, és tízezerszámra kerültek utcára a Petrozsényi-medence bányászai, a kormányprogramot tényleges mozgósító erővé változtassa. Ciorbea végzetét a bizonytalan jövőtől való félelme okozta, illetve az a hit: utódja úgy tud majd változtatni a dolgok állásán, hogy közben minden marad a régiben.
Visszahúzott húzórégió
Vasile úgymond Emil Constantinescu államelnök fejéből pattant ki 1998. március 31-én; igaz, nem véletlenül, hisz akkor az új miniszterelnök mögött olyan dél-erdélyi, illetve ó-romániai erők álltak, akik a Ciorbea által megálmodott erdélyi prioritásokról hallani sem akartak, s ennyiben megtestesítették Constantinescu kiegyensúlyozó-halogató politikájának a lényegét. Csodálkozhatunk-e tehát azon, hogy kinevezését követően Vasile olyan manőverekbe kezdett, melyek az erőforrások egyenlő elosztását próbálták megvalósítani? A végeredmény ismert: e politika jelentős hátrányban részesítette a román gazdaság potenciális húzórégióját, a nyugati megyéket, vagyis a Partiumot (Nagyvárad, Arad, Temesvár) és Erdélyt.
Vasile másfél esztendős miniszterelnöksége lényegében a nemzetközi elvárások (IMF) és a helyi adottságok közötti közvetítésre korlátozódott. Nem kétséges, egyiknek sem tudott így kedvébe járni, bár a Nemzetközi Valutaalap utóbb végül is rábólintott azokra a tervekre, melyekkel a kabinet előállt. Nem így a hazai világ, amely semmiképp sem akart megbékélni a román valósággal. Ezt ugyanis kreatívnak, élelmesnek és persze páratlannak hitte egész addig, amíg a Nyugat meg nem tagadta tőle az első igényelt kölcsönt; amíg Románia ki nem maradt a NATO-bővítés első köréből; illetve amíg az Európai Unió fel nem szólította Constantinescu elnököt, hogy az ország túlélési programját egyeztesse a 2000 őszén várhatóan a hatalomba győzelmesen visszatérő, alpári ellenzékkel.
Románia teljes gazdasági katasztrófáját tulajdonképpen mindenki előre látta, komolyan venni viszont csak azok voltak képesek, akik e sorsrontó folyamatot kívülről szemlélték. Ám ha valaki azt gondolná, hogy Vasile menesztése közvetlenül e beismeréssel függött volna össze, az téved. Constantinescu eddig úgy viselkedett, mint aki nemigen törődik a közvélemény-kutatások által előre jelzett, 2000 utáni sötét jövővel. Hogy e magatartás most radikálisan megváltozott, annak közvetlen oka a román nemzeti ünnep, december 1. Ezen a napon a szokásoknak megfelelően impozáns ünnepséget rendeztek, amin Constantinescunak kellett volna mások, például Radu Vasile társaságában beszédet mondania. Az összegyűlt tömeg viszont kifütyülte az államfőt, aki ezt követően a megszégyenítő visszavonulást kényszerült választani.
A vezéráldozat csapdája
Megfigyelők egyetértenek abban, hogy végül is ez szembesítette Constantinescut a jövő évi közelítő vereség kockázataival. Elhárítandó tehát az elmúlt évek politikájáért és gazdasági nyomoráért rá háruló felelősséget, a parasztpárti vezetéssel - főként Ion Diaconescu pártelnökkel - egyetemben vezéráldozatra szánta magát. A végrehajtás tekintetében azonban ki kellett még várni az IMF-fel egy újabb tárgyalás lezárását, illetve a helsinki csúcsot, amely december 14-én végre pozitív jelzést küldött Romániának, még ha azt láthatóan sokkal inkább nyugtató gesztusnak szánták is, semmint szilárd ígéretnek.
Az utód, a Román Nemzeti Bank elnöke, Mugur Isarescu személye viszont jelzi, hogy a Parasztpárt és az államfő által teremtett helyzet semmilyen pozitív megoldást sem ígér, legkevésbé azoknak, akik tevőlegesen is részt vettek Vasile eltávolításában. A csel tehát nemcsak hosszú, de rövid távon is inkább csapdának bizonyul. Isarescu ugyanis, akit még a szociálliberális Demokrata Párt, vagyis Petre Roman nevezett ki 1990-ben a jegybank élére, azóta is kiváló kapcsolatokat ápol a baloldallal igencsak megfért Ion Iliescuval 1990 és 1996 között, ami a Constantinescuval fenntartott viszonyáról nemigen mondható el. A Parasztpárt pedig, mely többször sikertelenül igyekezett megszabadulni tőle, most asszisztálni kényszerül miniszterelnöki kinevezéséhez.
Ennélfogva a romániai helyzet ma kilátástalanabb és zavarosabb, mint valaha. Valószínű, hogy a külföld jobb híján elfogadja a decemberi kész tényeket, de az is biztos: aligha fogja megbocsátani a polgári erőknek, hogy ilyen helyzetbe hozták önmagukat a választások előtt pár hónappal. Az ellenzék pedig aligha fog kegyelmezni nekik: nemcsak a könnyelműséget és a dilettantizmust olvassa majd a fejükre, de az alkotmányellenességet is, hisz Vasile felmentése nem parlamenti döntés, hanem egy illegitim elnöki közbelépés következménye volt.
Szép kilátások az új évezredre.
Ara-Kovács Attila
