Bányászok a nagypolitikában

Elnapolt összecsapás

szerző
Ara-Kovács Attila, - elcsé -
publikálva
1999/4. (01. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A román társadalom kettőssége ismét drámai formában juttatta eszünkbe a délkeleti szomszédunkra leselkedő veszélyeket. A bányászjárás ismét rávilágított a térség biztonságpolitikai állapotának törékenységére is.

A román társadalom kettőssége ismét drámai formában juttatta eszünkbe a délkeleti szomszédunkra leselkedő veszélyeket. A bányászjárás ismét rávilágított a térség biztonságpolitikai állapotának törékenységére is.

1990 júniusában Ion Iliescu államfő és Petre Roman akkori miniszterelnök azért invitálta a bányászokat a fővárosba, hogy azok törjék le a demokratikus ellenzék demonstrációit. A botokkal és gátlástalan indulatokkal felfegyverkezett tömeg 1991 szeptemberében termett másodszor Bukarestben: akkor már azért, hogy eltávolítsa a kormány éléről Romant, aki egyre határozottabban ellenezte Iliescu látványos szövetségkötéseit a szélsőjobboldali és posztkommunista erőkkel. Az akkori "bányászjárásokat" főként az értelmiség szenvedte meg: az utcákat és egyetemeket feldúló csőcselék nyilvánvalóan felső sugallatra főként a nyugatos entellektüeleken próbálta leverni saját sérelmeit meg azt a kellemetlen tényt, hogy munkájára a régi formában senkinek sincs szüksége.

A bányászok mai akciói, bár a korábbi forgatókönyvet követik, mégis sokkal több közvetlen politikai elemet tartalmaznak. Igaz, az európai csatlakozás indokolta romániai gazdasági megszorítások érzékenyen érintik e különleges kiváltságokkal elhalmozott munkavállalói réteget, ám munkahelyeik megszüntetése, illetve létformájuk kényszerű átszervezése nem most vette kezdetét, hanem 1997-ben. Még az 1996 decemberében hatalomra került Ciorbea-kabinet indította el ezt a folyamatot, és bár szórványos tiltakozásokra akkor is sor került, senki sem hitte, hogy a dolgok egyszer idáig fajulnak. Románia biztonságának mai kockázata mögött ugyanis nyilvánvalóan nem a nélkülözéseket tovább elviselni már képtelen bányászok állnak, hanem olyan politikai csoportok, melyek most érezték elérkezettnek az időt, hogy megdöntsék a demokratikus erők kormányzását. E kísérletek lényegében a múlt év elején vették kezdetüket, amikor a nacionalista-jobboldali, illetve posztkommunista erők szövetségére építő ellenzék először tapasztalt jelentős megingást a kormányzat politikájában. Akkor a két fő koalíciós partner, a jobbközép Parasztpárt és a balközép Demokrata Párt ellentétei miatt megbénult a kormányzati munka, majd Ciorbea miniszterelnök távozni kényszerült. A helyébe lépő Radu Vasile, okulván elődje óvatos, kompromisszumokra hajló politikájának kudarcából, többnyire nyugati szakértők véleményére hagyatkozva megkezdte az ország gazdaságának átalakítását. Rövid idő alatt 2400 vállalatot privatizáltak, több veszteséges nagyüzemet bezártak, és bár a mezőgazdaság reformjára nem maradt idejük, néhány szövetkezeti nagyüzemet a nyugati típusú minőségi termelésre próbáltak ösztönözni.

Az ellenzék ezúttal lényeges pontokon érezhette csorbítva korábbi hatalmát. Míg az 1989 és 1996 között az Iliescu vezette Társadalmi Demokrácia Pártja a Ceausescutól örökölt gazdasági struktúra révén zavartalanul építgethette társadalmi lehetőségeit, Corneliu Vadim Tudor Nagy-Románia Pártja pedig az adminisztratív-közalkalmazotti szférában juthatott egyre több befolyáshoz, addig Vasile reformintézkedései átvágták e háttérkapcsolatokat. Ezeknek az erőknek jött kapóra a romániai krízis elmélyülése, mely most először egyidejűleg ragadta magával a gazdaságot és a politikai életet. Az intézményekbe vetett bizalom, a pártokkal, a parlamenttel és az államelnöki hivatallal szemben érzett bizalmatlanság megdöntött minden eddigi negatív rekordot. Ráadásul a társadalmi válság tünetei is egyre aggasztóbbakká váltak: a lakosság tűrőképessége látványosan fogyott. Iliescu és a Nagy-Románia Párt ekkor hirdette meg első közös akcióját a kormánnyal szemben: bejelentették, hogy bojkottálják a parlamenti munkát, ugyanakkor felkészülnek arra, hogy idén tavasszal előrehozott választások révén átvegyék a hatalmat, és úgymond visszatereljék Romániát arra a hagyományos útra, melyen a nyugati világtól magára hagyva is rálelhet a boldogság kék madarára. Nem mintha mindebben a Vasile-kabinet hanyagsága nem játszott volna szerepet. A mostani konfliktus során is bebizonyosodott: az érintett tárcák közül nem mindegyik vette komolyan a fenyegető veszélyt, a koalíciós összhang már a helyzet megítélésekor megbomlott. A Demokrata Párt két kulcsminisztere, Victor Babiuc, a hadügyi, illetve Traian B-sescu, a közlekedési tárca vezetője az első pillanattól a leghatározottabb fellépést szorgalmazta. A parasztpárti Gavril Dejeu belügyminiszter viszont, nyilván a népnemzeti szentimentalizmus bűvöletében, még akkor is halogatta a radikális fellépést, amikor már mindenki számára világos lett: a bányászokat a hadseregből kiebrudalt tisztek és a volt titkosszolgálat alkalmazottai látják el nemcsak logisztikai, de harci-taktikai ismeretekkel is. Bár a belügyminiszter lemondása, illetve a politikai államtitkár és a rohamrendőrség érintett parancsnokának gyors menesztése csütörtökről péntekre virradó éjszaka megtette a maga hatását, a korábbi hibák következtében a bányászok mégis majd kétszáz kilométerre megközelíthették Bukarestet, ráadásul maguk mellé állították a vonulásukkor útba ejtett óromániai területek több százezer lakosát. A Cozia-kolostorban a kormány és a bányászok között megkötött megállapodás ennek a hatalom számára baljóslatú lépéshátránynak a következménye. Az egyezség részletei egyelőre nem ismertek. Annyi bizonyos, hogy a kezdeti 35 százalékos fizetésemelésről ma már senki sem beszél, és úgy tudni, a kialkudott 10 százalékot sem a kormány, hanem a bányavállalat fogja hozzácsapni a jövedelmekhez. Hogy miként, az nem világos, hisz a petrozsényi bányacég már eddig is 400 millió dolláros veszteséget halmozott fel.

Csak remélni lehet, hogy a kormány tisztában van e kényszerű döntés távlati hatásaival. Ha a megállapodás nyomán túl sokat vállalna magára, és azt be is tartaná, nemcsak saját gazdasági programját rúgná föl, de megerősítené öntudatában a magát máris a szélsőjobboldal magánhadseregének gondoló bányászközösséget. Miron Cosma bányászvezér megnövekedett hatalmát nem az jelzi, hogy a Zsil-völgyieket két "megnyert csatával" sikerült R‰mnicu V”lceaig eljuttatnia, hanem hogy szavára a bányászok készek voltak azonnal visszafordulni. Ha a kormány tétlenül nézi Cosma hatalmának megnövekedését, azt kockáztatja, hogy a konfliktus bármikor megismétlődhet, alkalmasint a mostaninál sokkal veszélyesebb formában is. Ám ha a kormány levonja e tanulságokat, megerősödve kerülhet ki e kutyaszorítóból. Az eddig cívódó koalíciós partnerek felismerhetik az egymásrautaltság előnyeit. Másrészt az ország modernizálását szívén viselő romániai civil társadalom, melyet apatikussá és izolálttá tett a reformokkal együtt járó nélkülözés, talán belátja, hogy a jelenlegi vezetésnek nincs demokratikus alternatívája. Kiállni mellette nemcsak érdemes, de szükségszerű is. Ugyanígy tanulságos lehet e válság külföldön is. Azok, akik a "polgári" magyar jobboldalon némi elégtétellel és kárörömmel szemlélték a tehetetlenül vergődő Vasile-kabinetet, mintha elfeledkeztek volna arról, hogy Románia minden elmaradottsága dacára befolyásolni képes a térség erőviszonyait, és az ott élő magyarság révén közvetlenül kapcsolódik Magyarországhoz. NATO- és euroatlanti csatlakozásunk diadalittas hevületében jó lesz odafigyelni a román kormányzat bajaira, és még idejekorán kimutatni velük szemben azt a szolidaritást, amit nemcsak kiérdemelnek, de amelyben mi is messzemenően érdekeltek vagyunk.

Ara-Kovács Attila

Bányatörténet

A Zsil völgyében a nagyipari szénbányászat a XIX. század végén kezdődött. Sziléziából lengyel, osztrák, német és cseh szakemberek jöttek kiépíteni a bányákat. A huszadik század elején Erdélyből tömegesen települtek át ide magyarok a jó kereset reményében - egyes székelyföldi településekről egész utcák költöztek át a bányavidékre. A harmincas évekre virágzó polgári élet alakult itt ki, műkedvelő színtársulattal, tánciskolával, kisiparos-szervezetekkel, klubokkal. Román bányászok nagyobb számban az első világháború idején érkeztek, elsősorban azért, mert a mélyben dolgozókat nem vitték a frontra. A második világháború után állami szinten erőltették Olténiából, Moldvából a munkaerő-beáramlást, erősen felhígítva a bányásztársadalmat. A szocializmusban különféle kiváltságokat - ingyenes áramszolgáltatás, étkezési kedvezmények a jegyrendszer idején, kiemelt fizetés - kapó osztály hamar kiváltotta a társadalom más rétegeinek az ellenszenvét, a szakma iránti megbecsülés csökkenését. A bányász szó ma az igénytelenség és a brutalitás szinonimája: a rendkívül magas fizetések ellenére a bányászok nyomorúságos életkörülmények között élnek. A család többi tagja nem dolgozik, nincs közösségi élet, Romániában itt a legnagyobb az alkoholizmus. Ma a bányászvárosokat disznóólak veszik körül, a központ, Petrozsény főutcáján kétszáznál több kocsma található. A bányavidék magyarsága ma alig pár százra tehető.

- elcsé -

szerző
Ara-Kovács Attila, - elcsé -
publikálva
1999/4. (01. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...