Amikor néhány magas rangú francia tiszt, kellemetlen pillanatokat okozva a párizsi vezetésnek, titkos NATO-információkat juttatott el Milosevicéknek, több őket támogató és Belgráddal szoros kapcsolatot ápoló volt katonai vezető igyekezett meggyőzni a francia kormányt: Franciaország elemi érdeke megóvni Belgrádot, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy kellő nemzetközi egyensúlyt lehessen teremteni. Azaz lokális, balkáni szinten megakadályozni a német előretörést, kontinentális szinten pedig visszaállítani a francia gloire-t, és az országnak nagyobb nemzetközi súlyt biztosítani - természetesen Amerikával szemben.
Ezek a magas rangú, többnyire nyugdíjas katonák, minthogy közvetlen hatásuk nem volt a mindinkább szövetségcentrikus párizsi vezetésre, a sajtót próbálták felhasználni arra, hogy német- és Amerika-ellenes hangulatkeltéssel megóvják Milosevicet a korai bukástól. Terjedni kezdtek azok az elméletek, amelyek szerint a háború miatt az európai érdekek lassan háttérbe szorulnak, és helyüket az amerikaiak foglalják el. Annak ellenére, hogy francia részről például radikálisan jobboldali szándék állt eme elméletek mögött, az európai baloldali értelmiségnek az a része, amely különböző indíttatásból, de hasonló határozottsággal kritizálta Jugoszlávia bombázását, azonnal felkapta a témát. Így fordulhatott elő, hogy olyan markáns jobboldali francia tiszt is, mint a geopolitikus gurunak számító Pierre-Marie Gallois - ő egyébként az egyik legfőbb motorja a nyugati szövetség megosztásának - lényegében hasonló jelszavakat hangoztatott, mint a honeckeri idők szellemét ma is önfeledten magáénak valló berlini Neues Deutschland.
Német ármány
Németországban egyébként sokan szentül hiszik, hogy a korábbi kosovói pozíciókat titkosszolgálatuknak szükségképpen fel kellett adniuk, és a terepet át kellett engedniük a CIA-nek, mely állításuk szerint "beépült a heroin- és fegyvercsempészet hangsúlyosan albán hálózataiba". Csakhogy más volt az, amit a német titkosszolgálat, a BND (Bundesnachrichtendienst) egykoron birtokolt, és egészen mások azok a lehetőségek, amelyeket a Kosovói Felszabadítási Hadsereg, az U‚K révén a CIA egy ideje kiaknázni próbál.
A délszláv területek albánjai valóban évtizedeken át építgették saját titkos kapcsolataikat, melyek révén a különféle drogok és részben az alvilágnak szánt fegyverek ellepték Európát. Mindazonáltal a jelenség megértése érdekében fontos figyelnünk arra, hogy a délszláv konfliktus kiszélesedésével, bár a heroinszállítmányok továbbra is pontosan megérkeztek a nyugati elosztókhoz, a fegyvercsempészet útvonala megfordult. Immáron nem onnan indultak Kalasnyikov- és gránátküldemények nyugati maffiacentrumok felé, hanem inkább Belgrádba érkeztek különleges nyugati szállítmányok, továbbá pénz és persze hasznosítható információ.
E hálózatokba épült be a BND, és ezúton vált nyilvánvalóvá, hogy bár az említett illegális tevékenység albánok közvetítésével zajlik, a vállalkozás egészét mégis Belgrádból és nem Pristinából mozgatják. Azok a beszámolók, amelyek az európai drogkereskedelem albán összefüggéseiről szólnak, megfeledkeznek arról, hogy a milosevici titkosszolgálat, az SDB (Sluzba Drzavne Bezbednosti) már a kezdetektől fogva rátelepedett ezekre a hálózatokra; mintegy "megszállta" az emigráns albán társadalmat, és azóta is a Belgrádot Budapesttel összekötő illegális csatornákat használja az anyagi tartalékokat pótló alkalmi akciókhoz. A Jugoszlávia elleni embargó bevezetésével egy időben - bár a vezetők továbbra is Belgrádban maradtak, és telefonjaikat, e-mailjeiket ezt követően is az SDB rejtett házaiból küldözgették - a tranzakciók kulcsemberei Budapestre telepedtek át, és azóta is innen hajtják végre mindazt, amit belgrádi gazdáik elterveznek.
A német hatóságok figyelme 1996-ban fordult intenzívebben az egyébként kezdetleges formában már 1992 óta szerveződő U‚K felé. Ekkor vette át a BND vezetését Hansjörg Geiger, és a szervezet tevékenysége hirtelen felpörgött. Tiranában az egyik legnagyobb BND-rezidentúra nyílt meg, és ekkor épültek ki az albán titkosszolgálattal, az SHIK-val a máig tartó kiváló nexusok. A katonai hírszerzés (MAD, Militärabshirmdienst) a BND-vel együtt Triestben és Bariban adatgyűjtést kezdett a menekültek között; és a német különleges egységek (KSK, Kommandos Spezialkräfte) is itt válogatták ki azokat a fiatalokat, akik jövendő harci feladatokra alkalmasnak bizonyultak, illetve látták el őket olyan hírszerző eszközökkel, amelyek még az NDK-s múltból maradtak vissza.
A BND legfőbb fegyvertényének azonban mégiscsak az tűnik, hogy sikerült észrevétlenül beszivárognia az SDB-t és a nyugati albán emigrációt összekötő hálózatokba. Így a német hírszerzés szorosabb kapcsolatba került e szervezetekkel, amelyek később az U‚K egyedüli toborzóhelyeinek bizonyultak: Albániában ugyanis akkortájt még teljes volt az anarchia. A hoxhai idők börtönviselt militánsai csak később kapcsolódhattak be az U‚K-ba. Enver Hoxha "tábornokainak" (ahogy a Belgráddal szimpatizálók szokták emlegetni őket) és egyéb "magas rangú albán tiszteknek" a jelenléte pedig sohasem volt jellemző az U‚K-ra, hacsak nem olyanokról van szó, akik Hoxha alatt is börtönben ültek, s így nyertek "bebocsátást" a felkelők soraiba.
Minthogy az U‚K kordában tartása elsősorban a német szolgálat feladata lett, a BND alighanem közvetlen rálátással és közvetett hatással lehetett a hadsereg kialakulására és fejlődéstörténetére. Nem kétséges, a legtöbbet azzal tette, hogy lassan kiiktatta a belgrádi befolyást, azaz megfosztotta a szerbeket a lehetőségtől, hogy saját érdekük szerint manipulálhassák az albán emigrációt.
Amerikai cselszövések
Más kérdés persze, hogy a CIA a menekülttáborok fiatal albán férfiaiból egy ideje valóban megszervezni igyekezett olyan U‚K-csoportokat, amelyek a rendezést követő időszakban katonai vagy államigazgatási funkciókat láthatnak majd el, és amelyek a 79 napos konfliktus alatt felderítést végezhettek Kosovo területén. Valamiféle munkamegosztás folyt és folyik tehát továbbra is, bár tény, hogy az európai titkosszolgálatok feladata inkább az előtörténethez tartozik, a CIA-é viszont a Kosovo jövőjét érintő biztonsághoz, illetve a kialakítandó adminisztrációhoz.
Az persze nem csoda, hogy az albánok szervezkedésének híre mind Belgrádban, mind Moszkvában heves tiltakozást váltott ki. Ugyanakkor azok az átokszavak, melyek az "Európa szívében létrejövő iszlám fundamentalista államról" időnként elhangzanak, illetve amelyek párhuzamot vonnak az afgán tálibok és az U‚K harcosai között, többnyire a belgrádi propaganda elmeszüleményei. A szerbek már jó ideje meglehetős jártassággal használják fel a technika összes vívmányát annak érdekében, hogy a nyugati értékek ellenében aktivizálják izolált társadalmukat. Az amerikai pénzen működő szerb jogvédő szervezetek éppúgy, mint a szintén nyugati segélyekből élő ottani ellenzék legott félretette vitáját a honi rezsimmel, amint az igazság pillanata a NATO büntető hadjárataként elérkezett.
Az eljövendő évek legfőbb kérdése persze az, milyen hatékonysággal kapcsolódik majd össze a Belgrádban tovább működő - és a háború ellenére intaktságát teljesen megőrző - titkosszolgálati struktúra azokkal a társszervezetekkel, amelyekkel a háború két és fél hónapja alatt a szolidaritás megannyi kötelékét sikerült kiépítenie. Elég, ha a gátlástalan orosz hírszerzésre gondolunk. De hasonló lehetőségként említhetnénk Peking információéhségét is; a kínaiaknak ráadásul itt, Európában egyelőre nem sikerült komoly hírszerzési hídfőket kiépíteniük. Meglehet, a Milosevic utáni demokratizálódási periódusban, amikor egy eljövendő Jugoszlávia jobb híján az SDB régi struktúráira lesz kénytelen támaszkodni, még szerephez juthatnak azok a tényezők, amelyek készségesen kielégítenek minden távoli megrendelést.
Fontos lenne persze utánanézni végre Magyarországon is a "kosovói albán" külcsín mögé rejtett belgrádi szándékoknak, amelyek nem azért oly agresszívak, mert külön elszámolnivalójuk lenne velünk, hanem mert nemzetközi kapcsolataik szükségképpen és még igen sokáig Budapesten keresztül fognak bonyolódni.
Ara-Kovács Attila
