Tompa Andrea

Milyen nagyszerű volna olyan színházi közegben élni, amelyben a nagy vagy kis kultú­rák kiemelkedő, díjakkal elismert drámái, lekövetve a körülöttünk lévő világ folyamatait, itthon hamar színpadra kerülnének! Száz éve egy sikerdarab nyomban magyar színpadon landolt, ma már ennek nyoma sincs. Mintha nem érdekelné a magyar színházat, miről írnak a világban a kortárs írók.

Ha jó világban élnénk, tele volnánk hasonló projektekkel, a gondoskodó állam a művészeteken, a színházon keresztül lehetőséget kínálna a hátrányos helyzetű társadalmi csoportoknak, hogy méltó emberi életet éljenek.

Amíg színház lesz, addig Ibsennek is lesznek rajongói. Nagyszerűsége, amely inkább egy regényíró csodája, vitathatatlan. Holott csak drámát írt. Múlhatatlan sikerének és színpadi kudarcainak is kulcsa az epikusság: hogy hősei a múltból hozott eseményekbe beleragadva, a jelenben eseménytelenül élnek. Ez a drámai formák felbomlását előlegezi, ugyanakkor azt a csodás lehetőséget, hogy nagy emberi történeteket meséljen el. Ezekre mindig kíváncsi lesz a néző.

Móricz Zsigmond 1936-ban az utcán szedett össze egy lányt, s egyszerre lett pártfogója, szeretője, apja. A Csibe néven ismertté vált Litkei Erzsébet gyereket is szült az írónak, írja Móricz monográfusa, Szilágyi Zsófia. Majd hozzáteszi, „a nemzeti kánonba való bekerülésnek alapfeltétele volt (s bizonyos megszorításokkal mindmáig az is maradt), hogy a kiválasztott író rendelkezzen a morális példakép tulajdonságaival”, ezért Móricz életének ezt az epizódját elfedte az irodalomtörténet-írás.

Ez az előadás nem lesz népszerű még a Pintér-rajongók körében sem. Részben azért, mert nem „sima” fikciós darab (van-e ilyen egyáltalán – erről majd később), részben azonban azért, mert pont azt bombázza és rombolja, amit eddig Pintér Béla felépített.

A múltfeldolgozás ma Magyarországon beszorul egy olyan térbe, a kevesek számára hozzáférhető színházba, irodalomba, és persze a tudományba, amelynek eredményei aligha érnek el szélesebb nyilvánosságot.

Mintha valaki kinyitott volna egy ablakot, hogy friss levegőt engedjen a magyar színházak áporodott világába. Hirtelen megértjük, hogy a színpadon igazat beszélnek.

A miniszterelnök is büszkén elmondta tusványosi beszédében: a színházlátogatók száma jelentősen nőtt Magyarországon. Valóban egyre több a játszóhely, és a rendszerváltás óta nem volt annyi új bemutató és színházba járó ember, mint 2017-ben, amikor 8 millió jegyet adtak el.

A tao sok sebből vérzik, de az is tény, hogy a rendszerváltás óta nem volt annyi színházba járó ember, mint tavaly. Mit hoz a kormány lépése?

Azok az érdekes pillanatok, amikor felfeslik a film és a színpad azonossága. Ahol Chaplin mögül kinéz ifj. Vidnyánszky, a szerep mögül a színész.

Értem és osztom is az alkotók lelkesedését az „anyag” iránt: a Secondhand a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics csodálatos, magyarul is olvasható könyveiből készült.

Második drámakötete szeptember közepén jelenik meg – akárcsak az elsőről, ennek borítójáról is ő maga tekint le ránk, szerepben, jelmezben, a 80-as évek táncházmozgalmának tagjaként, hatalomkritikus hősként. Ilyen színészi és írói életmű nincs több a magyar palettán.