Abban mindenki egyetért, hogy a taorendszer 2009-es bevezetése segítette ezt a növekedést, jóllehet nem születtek (vagy nem kerültek napvilágra) olyan kutatások, amelyek a tao hatását felmérték volna az előadó-művészeti szegmensben. A taorendszer keretében a gazdálkodószervezetek kezdetben előadó-művészeti szervezeteknek ajánlhatták fel a befizetendő társasági adójuk egy részét. Az így elirányított tao tehát közpénz, amit az állam a maga újraelosztó szerepének kiiktatásával, a piaci szereplők adóján keresztül juttatott kulturális (és 2011 óta a látványsportok) támogatására. Maximális mértékét a kulturális intézmény jegybevételének 80 százalékában határozták meg. Azt, hogy ki kaphat taót (azaz mi minősül előadó-művészeti szervezetnek), az előadó-művészeti törvény szabályozza.
A taotámogatás nemrég bejelentett eltörlése erős félelmeket kelt a színházak körében. A megszüntetés hivatalos indoka a visszaélések elszaporodása; a szisztémát valóban beárnyékolták a csalásokról és korrupcióról szóló történetek. A színház és a gazdasági társaság közti gazdasági kapcsolatban a visszaélések számos módja képzelhető el. A cégek százalékot kérhetnek és kaphatnak vissza az általuk „adományozott” taóból; aggályos lehet a közvetítői jutalék, kifejezett csalás pedig a meg nem tartott, de taoszempontból elszámolt előadás vagy a behazudott, ám ellenőrizhetetlen külföldi produkció, ami után ugyancsak lehet taót kapni.
Csakhogy ezeknek mindig nyoma marad a könyvelésben – és az illetékes hatóságok nem vizsgáltak ki egyetlen jogi-pénzügyi visszaélést sem. (A módszerekről lásd korábbi cikkünket: Gazdálkodj okosan, Magyar Narancs, 2014. november 27.) Ugrai István, az Átrium vezetője így nyilatkozott lapunknak: „A törvény szellemének és betűjének betartatása már sokat tudott volna segíteni. Például az, ha a NAV vagy az Előadó-művészeti Iroda vagy bárki, akinek kompetenciája, ellenőrzi, hogy a kitűzött időpontokban zajlik-e színházi, zenekari tevékenység valahol. Ahogyan tudomásom szerint az Artisjus is végez szúrópróbaszerű ellenőrzést egyes rendezvényhelyszíneken. De erre nem volt szándék a jelek szerint.” Egy másik szakértő forrásunk pedig így fogalmazott: „Előbb volt az ítélet, és csak aztán jön a tárgyalás.”
A Független Előadó-művészeti Szövetségnél úgy vélik, szakmai alapon kellene szigorítani a taojogosultságot. Jelenleg ugyanis egyetlen feltételt ír elő a törvény: az előadó-művészeti szervezetnek 3 éve kell működnie. A visszaélések kizárásához vizsgálni kellene, hogy az adott szervezet valóban működik-e, s hogy valós vagy „papír” előadásokat produkál. „A taocsalás adócsalás, így ha a szakhatóság, az Előadó-művészeti Iroda a saját vizsgálatai során csalás gyanúját állapítja meg, lépjen be a NAV teljes eszköztárával (az adóhatóság jogosult például vizsgálni a szervezet teljes könyvelését, nemcsak a jegykartont, ami a kamu előadásokon túl számos más csalásfajtát is kiszűrhetett volna).” Ugyanakkor azt, hogy egy előadást megtartottak-e, illetve hogy nem tartották meg, nem is olyan könnyű bizonyítani. A rendszer nem tehető abszolút biztonságossá, ahogyan az utcai közlekedés sem. A visszaélések teljesen nem szűrhetők ki előre, utólag viszont kivizsgálhatók és bizonyíthatók – érvelnek sokan az immár majd egy évtizede működő szisztéma mellett.
A taót sokan bírálták, de sokan üdvözölték is bevezetésének pillanatától; a színházi élet olyan szereplői is egyetértettek a rendszer előnyeit, illetve negatív hatásait illetően, akik amúgy semmi másban nem. A támogatás teljesítményhez, azaz a jegyeladáshoz kötött. A színházak így nagyobb forgalomban s emiatt „biztosabb” produkciók létrehozásában érdekeltek. Ennek pozitív hozadéka a megnövekedett nézőszám, a színház szélesebb népszerűsége. Ez a rendszer tudja alacsonyan tartani a jegyárakat, ami az Európában is egyedülálló nézőszámot tudja produkálni (ismereteim szerint fajlagosan csak Finnországban nagyobb a színházlátogatók száma). A magánszínházi vállalkozások számára a tao egyértelműen a növekedés biztosítéka volt: enélkül aligha jöhettek volna létre ma már erős színházpiaci szereplők. Mint például az Orlai Produkció. Orlai Tibor úgy véli, „a tao nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a színház ma nem egy szűk értelmiségi elit hitbizománya. Vidéki kisvárosokba is eljutnak nagy művészek, jó előadások, és a közönség valódi színészeket, és nem celebeket, haknikirályokat lát.”
Mindez azonban a művészi kockázatvállalás kerülését ösztönzi, s a bonyolultabb, nehezebben befogadható darabok visszaszorulását. Azaz: a minőség ellen hathat. Mindenütt a világon tapasztalható a kommersz színház előretörése és a kritikai kultúra visszaszorulása, s a tao tovább erősíti ezeket a folyamatokat. Taoképesek – és jogszerűen azok – a dramatizált koncertek, a stadionban tartott előadások, ismeretlen előadó-művészeti szervezetek produktumai.
Vidnyánszky Attila a taót kezdettől fogva aggályosnak nevezte, a „szakma rákos daganataként” aposztrofálta. Azt azonban nem tudni, indítványozott-e magas miniszteri tanácsadói pozíciójában vizsgálatot, esetleg javasolta-e hatástanulmány elkészítését, amióta jelentős kultúrpolitikai befolyással bír. Látnunk kell azt is, hogy a Nemzeti Színház – mint a minisztérium alá tartozó, reprezentatív főintézmény – nincs a tao szorításában, és egy hasonló méretű fővárosi színháznál lényegesen kevesebb ilyen bevételt is realizál – 2017-ben például 76 millió forintot kapott e forrásból.
Lehet-e differenciálni?
A rendszer hosszas egyeztetések által kísért kialakításakor volt olyan szándék, amely differenciáltan juttatott volna taót az intézményeknek, különbséget téve a kevésbé vagy jobban piacképes, vagyis a szórakoztató és a „komoly”, művészi, esetleg közszolgálati feladatot ellátó színházak között. Csizmadia Tibor a színházi törvény kidolgozásakor fontos szereplő volt, és ma is a Magyar Színházi Társaságot képviseli az (inkább látszatszerű) érdekegyeztetésen – ő úgy véli, ezek „szubjektív szempontok”, amelyeket a törvény nem tudott megjeleníteni. Az intézmények között a rendszerváltás óta nem sikerült különbséget tenni (finanszírozásban, állami támogatásban), mint ahogy azt sem fogalmazta meg az állam, hogy mi a célja a színházakkal: a magas látogatószám vagy valamiféle minőség. A fenntartó szemében a piacról is megélő komédia vagy amerikai musical ugyanannyit ér, mint a világ és az ember dolgait kritikailag kutató mű. (Bár tudjuk azt is, hogy a minőség nem műfaji, inkább értelmezési kérdés: a musical épp úgy lehet tartalmas és komoly, ahogy a királydráma gagyi). A fenntartónak tudnia kellene, mit ért „a köz szolgálata” alatt, de ezekről a kérdésekről sok évtizede nem beszélünk.
A Katona József Színház vezetői így gondolkodnak: „A taotámogatás célja az lenne, hogy a korlátozottan piacképes művészeti produktumokat (művészszínház, bábszínház, gyerekszínház; kortárs dráma, független színházi előadás, stúdiószínházi előadás stb.) támogassa, illetve biztosítsa azt, hogy a magas művészeti alkotások minél szélesebb réteg számára elérhetők legyenek. Azokat a művészi kezdeményezéseket, amelyek az egész világban a piacról élnek, és ezért jönnek létre, nem tartjuk indokoltnak támogatni.”
De vajon átültethető-e a gyakorlatba a tao minőséghez kötése? Egy színház profilját az alapító okirata tartalmazza, illetve – a vezetői poszt pályáztatásakor – a fenntartó fogalmazza meg az elvárásait. Ezek alapján lehetne egymáshoz arányosítani a taotámogatásokat: a kis színházak, társulatok magasabb, a piacon biztosan érvényesülni tudó zenés-szórakoztató színházak alacsonyabb összegű taót kapnának. Vagy semennyit. „Húsz százalék mindenkinek járna, de a skálán 150 százalékig lehetne elmenni. Pintér Béla kapna 150-et, az Átrium 100-at, a Belvárosi 60-at” – hangzik a lehetséges javaslat. Ugyanakkor – véli egy forrásom – a „magánszínházak, függetlenek besorolása formai oldalról nem lehetséges, hiszen itt egy állam által működtetett szakmai (!) testület mondaná meg, hogy ki hány százalékos taotámogatásban részesülhet”. Egy ilyen differenciált, a tisztán piaci jelenlétet és a közfeladatokat szétválasztó rendszer bevezetése a mai kultúrpolitikai körülmények közt valóban képtelenségnek tűnik – ez mindig is illúzió volt már a rendszerváltás óta.
Függetlenek a tápláléklánc végén
A független színházak és alkotók, csapatok számára a tao szerfölött problematikus – jóllehet a bizonytalan pályázati lehetőségek mellett ez fontos forrás a függetleneknek is. Szabó György, a Trafó alapító-vezetője úgy véli, művészi szempontból ez a fajta finanszírozás az innováció, az elmélyült műhelymunka, a kísérletezés ellen hat. „Most már látható, hogy több veszélye van így a rendszernek, mint haszna” – véli a függetleneket bemutató MU színház vezetése is. „Az is igazságtalan – áll a Független Előadó-művészeti Szövetség nyilatkozatában –, hogy az eleve forráshiánnyal küzdő független társulatok hiába játszanak évi 500 ezer néző előtt, az előadásaik jegybevételének nagy része a szintén alulfinanszírozott befogadóhelyeknél jelenik meg, így taotámogatásuk sem jelentős.” A függetlenek most is a legnagyobb vesztesek lehetnek, hiszen ők vannak a tápláléklánc legalján – a magánszínházak jóval piacképesebbek náluk. A független társulatok között kivétel a Pintér Béla és Társulata. Ez a színház sokat köszönhet a taónak, hiszen sok előadása és rengeteg nézője van. „Közpénz, vagyis a pályázatok és a tao nélkül egy ma 3500 forintos PBT-jegy ára 6300 forint lenne” – mondta lapunknak Inhaizer Gyula, a társulat gazdasági vezetője (lásd: Írja, rendezi, játssza, Magyar Narancs, 2018. szeptember 20).
Bizonyos cégek jutalékot kérnek a taoközvetítésért, amit a törvény nem tilt. Ez sokak igazságérzetét bántja – ám a törvény azt is szabályozhatná, hogy milyen mértékű lehet a jutalék. A közvetítőkre már csak azért is szükség van, mert a színházak vezetői nincsenek közvetlen kapcsolatban a gazdasági élet szereplőivel, a nagy cégekhez, ahonnan taót kaphatnak, nem jutnak el. Márpedig a tao nem automatikus támogatás, azt a cégektől fáradságos munkával kell összeszedni – s miért ne kaphatnának a színházak segítséget anélkül, hogy a közvetítő cégeket és a jutalékos rendszert kriminalizálnánk?
A Summa Artium nonprofit szervezetként kínál ilyen szolgáltatást. Vezetője, Török András arról számol be, hogy a Katona például tavaly 27 ilyen szerződést kötött, ami jelentős adminisztratív feladat is. A nagy színházak ismert vezetői könnyebben jutnak be cégekhez, mint kevésbé ismert vagy vidéki színházi emberek, kis színházak, zenekarok; a Summa Artium legtöbb ügyfele vidéki. Ráadásul a vezetőkre hatalmas pluszfeladatot ró a jelentős mennyiségű tao „összevacsorázása”; ez rendszerint személyes kapcsolatok révén, személyes jelenléttel működik jól. A Vígszínház esetében 600 milliónál is több, vagy az Operettben 1,2 milliárd forintról beszélünk.
*
A tao megszűnése vagy központosítása baljós következményeket sejtet. A jegyárak 80–100 százalékkal növekedhetnek, ami drámai nézőszámcsökkenést hozhat, akár egyes helyek összeomlását is. Tudunk olyan színházról, amely nem meri meghirdetni a jövő évi vidéki fellépéseit, a tao esetleges kiesése miatt ugyanis nem tudná vállalni a mostani jegyárakat. A magánszínházi szegmenst különösen pusztítóan érintené az intézkedés, s a műsorkínálat „vonzóbbá tétele” tovább tolná a műsorpolitikát a kommersz felé. A kieső bevételeket az önkormányzatoknak kellene pótolniuk, amelyek erre aligha képesek; a tao pont az ő kiadásaikat csökkenti. Nem véletlenül érvelt Tarlós István is a rendszer fenntartása mellett.
A tárgyban rövidesen összeül a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács. De hogy lesz-e valódi „szakmai egyeztetés”, arról erősek a kételyeink. A 2013-ban létrejött Tiszta TAO Társaságok egyik kezdeményezője éppen az a Fekete Péter volt, aki ma az Emmi kultúráért felelős államtitkára; ő már 2011-ben tagja volt a Színházművészeti Bizottságnak. Vajon nem lett volna-e kompetenciája kezdeményezni a visszaélések vagy a tao hatásainak a kivizsgálását? Elvileg a tao komoly és valódi előnye, hogy papíron független a politikától – vagyis a vállalatok maguk döntenek arról, kinek juttatják nyereségadójukat.
A központosítást, az egyetlen pályázati forrásba gyűjtést sokan elképzelhetetlennek gondolják. Amint a tao az Emmihez kerül – és a hírek szerint ez a cél – közvetlen állami támogatási formává alakul át, s ezzel megszűnik a látszólagos függetlensége is a politikától. A kormány felől érkező hírek „igazságosabb rendszer” bevezetéséről szólnak, ám meglepő volna, ha hazánkban az igazságosság győzne most a kultúra területén.
