"Mintha öntudatlanul azért könyörögne, hogy állítsa le valaki" - Kritikánk A diktátorról

  • Tompa Andrea
  • 2018. november 4.

Színház

Chaplin A diktátor című filmje után többé sosem viselte azt a kis kefebajuszt, ami őt Hitlerrel rokonította. Ez a bajusz – és az az óriási tehetsége – vezette el őt oda, hogy a Csavargó hősét, ezt a burleszk kisembert, akit önmagából ikonként megalkotott, rokonítsa a diktátorral, vagyis két figurát olvasszon egybe: mindketten hasonló bajuszt viseltek. Egészen addig, amíg ez a bajusz problémává nem vált – vagyis Chaplin, hiába fűződött hozzá erős védjegye, immár nem hordhatta büntetlenül: a bajuszt Hitler elrabolta tőle.

A diktátor 1940-es bemutatójának, Chaplin első hangosfilmjének óriási tétje volt. Az általa megformált, bohózatban kifigurázott hős az ő kortársa volt, aki hagymázos beszédeit üvöltötte a tömegeknek, de a gázkamrák még nem álltak működésbe.

Chaplin most egy borbélyt állít Hitler vetélytársául, a bohóccá tett Hitler ellen az esetlen, csupaszív borbély indul támadásra szimbolikusan, mindkét figurát ő alakítja elképesztő színészi tudásával. A borbély érzelmes, vicces és szerethető, Hynkel-Hitler nevetséges.

false

 

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

 

Ekkora tétje nincs, nem is lehet a vígszínházi  A diktátor-bemutatónak, hiszen nem valami kortárs eseményre vagy alakra mutat, hanem egy film remake-je. (Amit már több színház is színre vitt.) Nehéz volna adaptációról beszélni, mert alig-alig rugaszkodik el a filmtől, és ahogy az első jelenetében, a bravúrosan előadott, a  Magyar rapszódiára történő borotválásjelenetben is látszik, arra törekszik, hogy a nagy chaplini mutatványt megismételje és elevenen elénk hozza. Ez sikerül is, jár is érte a nyílt színi taps. Tétje azonban tisztán technikai, és tényleg nagy technikai tudás kell hozzá, le is borulunk előtte. A színészi teljesítmények, a színpadi gépezet, a zenei kompozíció, Eszenyi Enikő rendezése, a nyelvi remeklések előtt.

És bár jólesően bele tudunk feledkezni a borbélylásba, az élő zenekar és a szinte übermarionett profizmusával játszó ifj. Vidnyánszky Attila gesztusaiba, bennem nem szűnő feszültséget okoz ez a nagy technikai tudás, ami egy már korábban, majdnem hetven éve megtörtént, színre vitt, zseniális műalkotás újrajátszása. Hitler kortársának lenni és róla gúnyiratot készíteni nemcsak bátorság, de igazi művészi kockázat. Amit itt a zsöllyéből látunk, abból éppen a kockázat hiányzik. A többi megvan: szép kis zenedoboz, jól is működik.

false

 

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

 

A Víg­színház műsorán, a nagyszínpadon egyébként egyetlen kortárs darab vagy szerző sincs, hacsak  A padlást vagy  A Pál utcai fiúkat nem számítjuk annak. Nincs beszéd a jelenről, mintha nem volna jelen. Sem kortárs diktátorok. Ha van igazi halálos sebe most a színháznak, az éppen e jelen hiánya.

Ebben az estben azok az érdekes pillanatok számomra, amikor felfeslik a film és a színpad azonossága, megtörik a film technikájának fantasztikus színpadi reprodukciója, magyarán önálló életet kezd élni a színpad. Ahol Chaplin mögül kinéz ifj. Vidnyánszky, a szerep mögül a színész.

false

 

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

 

A színpad-nézőtér viszony az, ami a filmhez képest új, jelen idejű dimenziót adhat az estnek. A filmnek nincs lehetősége fizikai kapcsolatot teremteni a nézővel, a színháznak viszont nagyon is van. A diktátor felemelkedésével a nézőtér feje fölött feszítik ki az óriási, vörös-fekete-fehér zászlót a dupla kereszttel (a horogkereszt analógiájára), miközben aranyszínű estélyiben egy férfi a híres  Lili Marleen dallamára énekel.

false

 

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

 

A „rajtunk” átvonuló, minket befedő zászló finom jelzés – már-már erős gesztus: ez a történet itt van velünk, a fejünk felett. Azonban, és ez megdöbbentő, a nézők a  Lili Marleen dallamára ütemesen tapsolni kezdenek, miközben épp zajlik a zászlófelvonás. Rémisztő pillanat, ahogy elandalodunk a dallamokon, miközben megfeledkezünk a jelentésről, s az előadás sem mer tovább kockáztatni, a nézőt a maga öntudatlanságával szembesíteni, azt, hogy most is tapsolva asszisztál a vezérnek.

Egy másik beszédes pillanat, amiben az előadás konvenciója mutatja meg magát: a híres földgömbös hitleri balettjelenet. Vidnyánszky itt is remekel. Egy adott pillanatban szándékosan kilövi a nagy lufit a nézőtér felé, és könyörögve kéri, hogy kaphassa vissza kedvenc játékszerét, a világot.

false

 

Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

 

A nézők öntudatlanul visszadobják – hiszen amit e konvenció szerint szeretnénk, az az, hogy tovább csodálhassuk színészeink technikáját, követeljük az illúziót. A romboló gépezetet eszünk ágában sincs leállítani – elvégre nem erre szerződünk ezen az estén. Itt azonban a lufi nem kipukkad, hanem szándékosan és dühösen tépi szét a színész – mintha öntudatlanul azért könyörögne, hogy állítsa már le valaki.

Szépek, gyengédek, valódiak a szerelmi jelenetek (Szilágyi Csenge Vidnyánszky partnere); a szerelem az szerelem. Sok kiváló zenei pillanat van, a narrátor bevonása azonban nem teszi izgalmassá az elbeszélést. Hitler és Mussolini (utóbbi Király Dániel) hasonmásainak beszédei kiválóak.

Az előadás és a film utolsó jelenetében a borbély, akit diktátornak néznek a bajusza miatt, elmondja kisemberi, humanisztikus beszédét. Chaplin maga mögött hagyja a kitalált figurát, és saját nézeteit mondja. A filmben, írják kritikusai, mindez azért nem működik, mert megtöri a fikció. 
A színházban viszont azért, mert nem tudjuk, ki beszél: már nem egy karakter, de még nem személyes megszólalás. Mintha valaki nem merné azt mondani: én itt most ezt gondolom.

Vígszínház, október 13.

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.