Csibe sorsa ihlette az Árvácskát; Móricz hangsúlyozta, semmit sem „talált ki”, a valóságot írta meg. Ördög Tamás rendező és Bíró Bence dramaturg Árvácska nézőpontját megkettőzve mesélik el egy megrendítő, fullasztóan fájdalmas előadásban az állami gondozott lány történetét.
Csöre, azaz Árvácska fiatal felnőttként egy néma férfinak meséli el, ami vele gyermekkorában történik; a gyermeklány is megjelenik. Az utólagos perspektíva arra utal, mintha a móriczi életrajz nézőpontjából is beszélnének, nem csak a kisregény történetéről. És ezzel létrehoznak egy új szereplőt: a férfit, aki meghallgatja, kíváncsian, érzékenyen, fájdalmában mélyen osztozva, szinte elnémulva ennyi gyötrelem hallatán. Kulka János „szólaltatja” meg ezt a néma figurát. Jelenléte enyhíti az elviselhetetlenségig fokozott emberi szenvedést, mintegy azt üzenve: végül minden nyomorúságot meghallgat valaki, hogy könnyebb legyen. A színpadra többéves kihagyása, betegsége után visszatérő Kulka szelíd, oltalmazó szerepben kerül elénk; jelenléte reményt ad.
Az előadás ennek az emberi gyötrelemnek, a magára hagyatottságnak, fizikai, szexuális bántalmazásnak a közvetlen ábrázolása. A tágas, üres színpadon ez a regénybeli meztelenség teszi érzékelhetővé a nyomorúságot, ahogy minden ütést, vágást, bántalmazást; ez a valóság színháza. Nem utal rá, hanem megcselekszi. Ettől örök érvényű. Nem távoli asszociációként úszik be a három éve itt bemutatott Árvaálom című előadás, amikor fiatalkorú, javítóintézetes, állami gondoskodásban lévő lányok álltak a színpadon – bántalmazottak, áldozatok, szerfüggőségből, prostitúcióból érkezők, Csöre valós, mai hasonmásai.
„A goromba ember a nagy viháncolásban karóba vágta a gyereket, hogy az véres lett rögtön” – írja le Móricz egy megdöbbentő mondatban Csöre megerőszakolását. Kilenc év körüli kislányról van szó. Az Árvácskát megtestesítő Simkó Katalin munkája döbbenetes színpadi esemény. Meztelenül, mocskosan, véresen, mégis elsősorban lelki szenvedéseket hordozva mutatja fel az édesanyja iránti, nem fogyó vágyat. Ez a „rohadt állami” gyermek az egyedüli, aki nem szereti a tejet; az elmulasztott, soha meg nem kapott anyatej nem pótolható a tehénével. Az előadás többször a giccshatárig megy, vállalva az erős érzelmi sokkolást, a valós szenvedés felmutatása azonban érzelmi egyensúlyt teremt.
Ez a világ hol móriczi nyelven, hol jelen idejű durvaságban szólal meg, valamiféle időszintézisben. A nők és férfiak mind „elkövetők”, de gyakran bántalmazók és bántalmazottak. Saját gyerekük iránt is közönyösek, az egyik jelenetben egy „saját” kisbaba végig bőg, de senki sem veszi a karjába. Messaoudi Emina remekül érzékelteti ezt az ambivalenciát, Terhes Sándor minden megjelenése fenyegető, Török-Illyés Orsolya veszélyesen kiszámíthatatlan. Stork Natasa képviseli a gondoskodó államot, reménykeltő, de közönyösen rutinszerű is. Fontos döntés, hogy a rendező Ördög Tamás nem kivonja magát ebből a világból, átadva másoknak a felelősséget, hanem ő maga is színre lép mint olyan nevelőszülő, akitől szintén nem jön szeretet.
Az előadás második felében néhány zavaróbb momentum tapasztalható. A szenvedés az erőszakon, bántalmazáson túl már fokozhatatlan, Csöre második családnál eltöltött korszaka halványabb; felbukkan egy kissé értelmezhetetlen fiatal férfi szereplő is. És zavaros az előadás vége is. Csöre arról számol be, hogy állami gondozásba adta gyermekét, majd a fény lassú eltűnésével a néma szereplő lemezteleníti őt, és ölébe ülteti. Ha az eddig önzetlen, a mások szenvedését befogadó férfi most szeretőjévé teszi a lányt, jótékony jelenléte megkérdőjeleződik. Mindez persze a Móricz–Csibe-viszonyra utal, kifejtetlenül. Ettől függetlenül nehéz elfogadni. Nemcsak azért, mert szeretnénk hinni a szeretet erejében, hanem azért is, mert nem fogalmaz meg semmit világosan. Ahogy Móricztól is számonkérték a kisregény befejezését, mintha itt sem sikerülne lezárni a történetet. Talán az emberi szenvedések sora a lezárhatatlan.
Trafó, január 31.
