Színház

A bizalmatlanság mindent átsző

Kelemen Kristóf: Megfigyelők

  • Tompa Andrea
  • 2019.01.13 13:12

Színház

A múltfeldolgozás ma Magyarországon beszorul egy olyan térbe, a kevesek számára hozzáférhető színházba, irodalomba, és persze a tudományba, amelynek eredményei aligha érnek el szélesebb nyilvánosságot.

Aleida Assmann Rossz közérzet az emlékezetkultúrában című könyve figyelmeztet arra, hogy igazi társadalmimúlt-feldolgozás nincs a közmédia által elért szélesebb közönség megszólítása nélkül: a kutató szerint a pár éve bemutatott Anyáink és apáink című német tévéfilmsorozat hozott valódi társadalmi fordulatot.

A Kelemen Kristóf által írt és rendezett, az évad kivételes pillanataihoz tartozó előadás 1965 Magyarországán játszódik: nyitómonológja azt a termékeny kettősséget mutatja fel, amely egyszerre szól az állambiztonsági múltról és figyelmeztet a hatalom retorikájának hamisságára. Ezáltal pedig a jelenünkre. Az állambiztonság embere frontálisan beszél hozzánk, és saját igazáról akar meggyőzni: csak a mi védelmünkben teszi, amit tesz. Egyetlen dolgunk vele szemben: résen lenni. A szavak mögé látni, reflektálni – ez az a nézői szerep, amit kiválóan tud aktivizálni az előadás. A Trafó kis stúdiótere tágasnak, hűvösnek és rendezettnek tűnik (látvány: Schnábel Zita), mégsem realisztikus szobabelső, hanem egy gondosan megalkotott tér ideája – a megtévesztő biztonságé. Kelemen – akárcsak másik fontos előadásában, a Miközben ezt a címet olvassátokban – ebben is a Színművészeti Főiskola (akkor még nem egyetem) világával kapcsolódik össze, most azonban egy megfigyeléstörténetet mesél el. A fordulatosan, feszülten, árnyaltan és sok elhallgatással megírt és eljátszott történet szerint egy angol fiú érkezik Budapestre, hogy filmes tanulmányokat végezzen, hozzá kell majd közel férkőzni mint potenciális külföldi ügynökhöz. Amihez azonban közel fér az előadás, az a hatalom és a magánember, a magánélet és az elidegenedés, a bizalmatlanság és a kiszolgáltatottság nagy emberi történetei, már-már sorstragédiái. Csupa olyasmi, ami itt most velünk is megtörténik.
A rendszer a szar, nem az emberek szarok.

Kelemen munkája nemcsak a múlt megértésének szándékán, de sok személyes kutatáson, árnyalt fogalmazáson nyugszik íróként, finom színházi ízlésen, tudáson rendezőként.

Egy egyetemista fiú a „szexuális orientációja” miatt válik beszervezhetővé – olyan történet ez, amit Tar Sándoron át Molnár Gál Péterig számos ember elszenvedhetett, mert zsarolhatóvá vált. Az előadást és a színészi játékot megüli az a nyomasztó kettősség, amelyben valaki egyszerre vágyik „őszinte és igaz” kapcsolatra, és mozog mégis teljesen elidegenítetten egy közegben, ahol lehetetlen az igazi önfeltárulkozás. A bizalmatlanság megül és átsző mindent.

Kelemen nem szorul rá, hogy mindent szavakkal mondjon ki – ebben érhető tetten ennek a színházcsinálásnak az erénye –, hiszen a beszervező és a leendő aláíró közötti csend, tekintetváltás, bénultság, egy elinduló, de elutasított gesztus felmutatja magát a kimondhatatlant. Az előadás saját magára mint színpadi darabra is reflektál – arra, hogyan nézzük, figyeljük most a szereplőket, akik ha valamit kimondanak, például azt, hogy az ország vezetője egy gazember, akkor az a mondat hozzátapad a kimondójához, és bajba sodorhatja őt. És ha itt ezt leírjuk?

Az öt színész bonyolult kapcsolati hálót sző rejtett, tiltott vagy társadalmilag elfogadott vágyakból, vonzalmakból. Csupa erős karakter és keményre faragott, felesleges díszektől megpucolt játékmód, távol a kismagyar, ügyes, karakterformáló reáliáktól, közelebb a nagy drámai eseményeket és belső történéseket firtató színészethez. Baki Dániel inkább lágy és ambiciózus besúgó; Rétfalvi Tamás kiismerhetetlen angol diák; Józsa Bettina szomorú, kiszolgáltatott menyasszony, aki azért megy a maga útján; Réti Iringó bután ravasz és sokatmondó; a szinte mindig fedett, emberileg láthatatlan hadnagy Jankovics Péter.

Az önfeltárulkozás ironikus-teátrális pillanataiban a szereplők – az előadás folyamán mindenki – szólót énekelnek nekünk emberi állapotuk sűrítményeként. Az állambiztonsági ember a Te szeress legalább címűt, igen lágyan és csábosan, végül a 80-as évek dühös under-groundja is megszólal.

A dramaturgia nem fél az epikus megoldásoktól, a monológokat leginkább kettős jelenetekkel váltakoztatja. Mintha ez a struktúra is magát a Rendszert írná le: a „mi” nevében megszólaló monologizáló egyént és a beszervezések, jelentésírások intim kettőseit. A láthatatlan válik láthatóvá, olyasminek vagyunk tanúi, aminek nem lehettek tanúi. Jó helyen vagyunk.

Trafó Stúdió, november 24.

Neked ajánljuk