Színház

A bizalmatlanság mindent átsző

Kelemen Kristóf: Megfigyelők

  • Tompa Andrea
  • 2019. január 13.

Színház

A múltfeldolgozás ma Magyarországon beszorul egy olyan térbe, a kevesek számára hozzáférhető színházba, irodalomba, és persze a tudományba, amelynek eredményei aligha érnek el szélesebb nyilvánosságot.

Aleida Assmann Rossz közérzet az emlékezetkultúrában című könyve figyelmeztet arra, hogy igazi társadalmimúlt-feldolgozás nincs a közmédia által elért szélesebb közönség megszólítása nélkül: a kutató szerint a pár éve bemutatott Anyáink és apáink című német tévéfilmsorozat hozott valódi társadalmi fordulatot.

A Kelemen Kristóf által írt és rendezett, az évad kivételes pillanataihoz tartozó előadás 1965 Magyarországán játszódik: nyitómonológja azt a termékeny kettősséget mutatja fel, amely egyszerre szól az állambiztonsági múltról és figyelmeztet a hatalom retorikájának hamisságára. Ezáltal pedig a jelenünkre. Az állambiztonság embere frontálisan beszél hozzánk, és saját igazáról akar meggyőzni: csak a mi védelmünkben teszi, amit tesz. Egyetlen dolgunk vele szemben: résen lenni. A szavak mögé látni, reflektálni – ez az a nézői szerep, amit kiválóan tud aktivizálni az előadás. A Trafó kis stúdiótere tágasnak, hűvösnek és rendezettnek tűnik (látvány: Schnábel Zita), mégsem realisztikus szobabelső, hanem egy gondosan megalkotott tér ideája – a megtévesztő biztonságé. Kelemen – akárcsak másik fontos előadásában, a Miközben ezt a címet olvassátokban – ebben is a Színművészeti Főiskola (akkor még nem egyetem) világával kapcsolódik össze, most azonban egy megfigyeléstörténetet mesél el. A fordulatosan, feszülten, árnyaltan és sok elhallgatással megírt és eljátszott történet szerint egy angol fiú érkezik Budapestre, hogy filmes tanulmányokat végezzen, hozzá kell majd közel férkőzni mint potenciális külföldi ügynökhöz. Amihez azonban közel fér az előadás, az a hatalom és a magánember, a magánélet és az elidegenedés, a bizalmatlanság és a kiszolgáltatottság nagy emberi történetei, már-már sorstragédiái. Csupa olyasmi, ami itt most velünk is megtörténik.
A rendszer a szar, nem az emberek szarok.

Kelemen munkája nemcsak a múlt megértésének szándékán, de sok személyes kutatáson, árnyalt fogalmazáson nyugszik íróként, finom színházi ízlésen, tudáson rendezőként.

Egy egyetemista fiú a „szexuális orientációja” miatt válik beszervezhetővé – olyan történet ez, amit Tar Sándoron át Molnár Gál Péterig számos ember elszenvedhetett, mert zsarolhatóvá vált. Az előadást és a színészi játékot megüli az a nyomasztó kettősség, amelyben valaki egyszerre vágyik „őszinte és igaz” kapcsolatra, és mozog mégis teljesen elidegenítetten egy közegben, ahol lehetetlen az igazi önfeltárulkozás. A bizalmatlanság megül és átsző mindent.

Kelemen nem szorul rá, hogy mindent szavakkal mondjon ki – ebben érhető tetten ennek a színházcsinálásnak az erénye –, hiszen a beszervező és a leendő aláíró közötti csend, tekintetváltás, bénultság, egy elinduló, de elutasított gesztus felmutatja magát a kimondhatatlant. Az előadás saját magára mint színpadi darabra is reflektál – arra, hogyan nézzük, figyeljük most a szereplőket, akik ha valamit kimondanak, például azt, hogy az ország vezetője egy gazember, akkor az a mondat hozzátapad a kimondójához, és bajba sodorhatja őt. És ha itt ezt leírjuk?

Az öt színész bonyolult kapcsolati hálót sző rejtett, tiltott vagy társadalmilag elfogadott vágyakból, vonzalmakból. Csupa erős karakter és keményre faragott, felesleges díszektől megpucolt játékmód, távol a kismagyar, ügyes, karakterformáló reáliáktól, közelebb a nagy drámai eseményeket és belső történéseket firtató színészethez. Baki Dániel inkább lágy és ambiciózus besúgó; Rétfalvi Tamás kiismerhetetlen angol diák; Józsa Bettina szomorú, kiszolgáltatott menyasszony, aki azért megy a maga útján; Réti Iringó bután ravasz és sokatmondó; a szinte mindig fedett, emberileg láthatatlan hadnagy Jankovics Péter.

Az önfeltárulkozás ironikus-teátrális pillanataiban a szereplők – az előadás folyamán mindenki – szólót énekelnek nekünk emberi állapotuk sűrítményeként. Az állambiztonsági ember a Te szeress legalább címűt, igen lágyan és csábosan, végül a 80-as évek dühös under-groundja is megszólal.

A dramaturgia nem fél az epikus megoldásoktól, a monológokat leginkább kettős jelenetekkel váltakoztatja. Mintha ez a struktúra is magát a Rendszert írná le: a „mi” nevében megszólaló monologizáló egyént és a beszervezések, jelentésírások intim kettőseit. A láthatatlan válik láthatóvá, olyasminek vagyunk tanúi, aminek nem lehettek tanúi. Jó helyen vagyunk.

Trafó Stúdió, november 24.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.