Ibsen végtelen gazdagsága, ugyanakkor problematikus volta tárulkozik fel a Pesti Színház színpadán. Vajon alkalmas-e ma a színház, hogy ezt a szerzőt eljátssza? Utolsó előtti drámája, a John Gabriel Borkman már majdnem a századfordulón íródik, 1896-ban (meglepő, hogy megírásának évében már le is fordította Jászai Mari, vélhetőleg németből). Ibsen Freud kortársa: ő is felfedezi, hogy az embert milyen súlyos mértékben definiálja a múlt, mindaz, ami megtörtént vele, és milyen dermesztően hatnak a jelenre a feldolgozatlan múltbeli események. Ez a mély emberismeret, a lehetőség, hogy benézhetünk a felszín mögé, a lélek, az ember és egy család életének mélyére, hihetetlen vonzó.
Az a földi pokol azonban, amit a Borkmanban megír, minden darabjánál sötétebbé és reménytelenebbé festi az emberi kapcsolatokat. A Borkman házaspár ugyanis most – a dráma idejében – úgy él egy fedél alatt, hogy évek óta nem álltak szóba egymással. A dráma fokozatosan tárja fel a múltat: a bankigazgató Borkman spekuláció miatt börtönben ült öt évet, most viszont nyolc éve már, hogy nem mozdult ki a házból. Végletes emberi, drámai helyzet, tele egymás iránti gyűlölettel és álmodozásokkal: az anya ugyanis arról álmodik, hogy fia valamilyen heroikus tett révén majd megtisztítja a nevet, és helyreáll a család becsülete.
Ez a drámai illúzió azonban olyan emberképre épül, amely az elmúlt bő száz évben megváltozott. Ibsen hősei koherensen viselkednek: szavaik leképezik szándékaikat, vágyaikat, kimondják, amit gondolnak, éreznek vagy tesznek. Ibsen az embert megismerhetőnek gondolta – a felszín tükrözte a mélyet. Ez a koherens emberkép viszont problematikussá vált: az ember sokkal többet disszimulál, a felszín megtévesztőbb, és az „igazság” ma megismerhetetlenebb és kimondhatatlanabb.
Alapvető kérdés, hogy ezt a végletes ibseni szituációt, az emberi sebzettség és az élet elutasításán alapuló brutalitás állapotát képes-e a színpad, elsősorban egy-egy színész megfogalmazni. Vagy még inkább az a kérdés: elhisszük-e, hogy van ilyen létállapot. Az előadás ígéretes plakátja, melyen három tiszta és valódi emberi arc látható, mintha még elhinné. Ám ez az ígéret az első megszólalástól leromboltatik, és az előadás Valló Péter rendezésében e rom mementója. A darab hagyományos, vagyis nem formakereső nyelve elsősorban a színészi játékra épít – és éppen ez lesz a buktatója.
Mintha a férj és feleség (Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara) valóban csak eljátszaná, sok külsődleges és gyakran maníros eszközzel ezt a két embert, de messze-messze eltartja magától, mint aki azt mondja: én ez nem vagyok, én ez nem akarok lenni, én nem tudok így gyűlölni. Nem tudják eljátszani, nem hiszik el figurájukat. Ilyen bugyrok és rémségek nincsenek bennük. Talán alkati kérdés is, hogy az Ibsenéhez hasonlóan kemény és könyörtelen embereket kell találni? E két színészben ez a keménység nem látható, ezért maradnak a külsőségek. A feleség beteg testvérét, aki látogatóba jön, és aki, mint megtudjuk, Borkman szerelme volt, Börcsök Enikő alakítja. Szerepe könnyebb és „szerethetőbb”, hiszen jót cselekedett, felnevelte Borkmanék közös gyerekét, amikor ők összeomlottak. Börcsök megszólalásai mindig emberiek, személyes térből hozottak, de neki is nehéz kapcsolódni a többiek hamis világához. Borkmanék szabadságvággyal beoltott felnőtt gyermekét Vecsei H. Miklós alakítja. Nehéz eldönteni, miféle embert és szándékokat képzelt mögé a rendező. Vecsei és Börcsök között van emberi kapcsolat és gyengédség, de a Borkman fiú nagyon leegyszerűsített alak. Csak tetézi mindezt egy végképp értelmezhetetlen nőalak (Balázsovits Edit) – csak egy ruha jön be, emberi tartalom, személyiség, árnyalat nélkül. Horváth Jenny egyszerű díszlete, a valaha méltóságos, mostanra kopott tapétával borított fal, amely elforgatható, hogy másik szobává váljon, jó, tágas tér, ahol kibontakozhatna az emberi tartalom, de nemigen bontakozik. (A dráma végén lebomló fal azonban ügyetlen, sokat látott megoldás.) Mégis, a közönség érdeklődik és figyel a lassú drámára, hiszen a vágy az emberi történetek és megismerés után múlhatatlan.
Pesti Színház, február 12.
