A fiatal, 1984-es születésű, számos szakmai elismerésben részesített amerikai sikerszerzőnek ez az első magyarországi bemutatója. A Gloriában megvan a frissen írt darabok minden előnye és hátránya. Egyrészt valóban rálát jelen világunkra, valami olyanról képes hírt adni érzékenyen és elég árnyaltan, amire innen nemhogy nem látunk rá, de amit a hírek dzsungelében nem is igen tudunk megérteni. Viszont küzd azzal a kihívással – főleg, ami a magyar színpadot illeti, amely előszeretettel játszik ma klasszikusokat –, hogy kortárs szövegként sokkal kevésbé összetett, rétegzett, mint egy Shakespeare vagy Racine.
A jelentések mögött alig vannak másodlagosak, szimbolikusak; minden egyszerre, első hallásra érthető.
Ettől még ennek a drámának van igazi vállalása. Remek a dramaturgiája, jók a karakterei, ismeri és érti a világot, amelyről szól, élesek benne az emberi szituációk. Mint egy well made play. Ráadásul hosszú távon is elgondolkodtat: miért a legészrevétlenebbül élő, kvázi legnormálisabb ember válik hirtelen sorozatgyilkossá, és kezd brutális vérengzésbe?
A magazingyártók világában indítunk, olyan helyen, amelynek kevés köze van az úgynevezett valósághoz. Kiválóan megrajzolt figurák dolgoznak egy közös irodai térben. Stephen Bayley és Roger Mavity idén márciusban megjelent könyvükben fejtik ki, hogy a közös terű munkahelyek megölik a kreativitást. Itt semmiféle kreativitásra nincs szükség, úgy tűnik: hír-, illetve látszatvalóság-gyártás folyik. A résztvevők semmi másra nem vágynak, mint keveset dolgozni és felfele törni, ezért egymással küzdenek: a gyakornokot felmosórongynak tekintik, miközben egymást fikázzák. A radnótis színészek – akiket több karakterben, kiváló szerepösszevonásokban láthatunk – profik, pontosak, olykor technikásak, de valószerűek. Egy másnapos szerkesztőtől megtudhatjuk, egyedül ő ment el Gloria, a szociopatának tartott tördelő kolléga házavatójára. Gloriáról már sokat tudunk, mire belép a színpadra, ez is klasszikus dramaturgia. Olyan, mintha Örkény Macskajátékából volna Egérke, azzal a különbséggel, hogy Gloriát egyáltalán nem kedvelik a többiek. Nem kelt figyelmet, láthatóan nem küzd felfelé, nem villant semmivel. Talán fél az idegenektől, bizalmatlan. Talán csak kapcsolódni szeretne másokhoz. Martinovics Dorina Gloria szerepében – rövid időre bukkan fel ekként, mégis ő a címadó – finom, hiteles, megtartja furcsaságát, de még emberi marad. A harsány többiek mellett mindenesetre különös; ám különössége inkább a mindennapisága.
Pater Sparrow díszlete, siváran funkcionális irodai miliője jól világítható tér. Hajdu Szabolcs rendezőként finom árnyalatokkal, jó ritmusokkal, kiváló színészvezetéssel dolgozik, érdekes módon a saját produkcióitól nagyon eltérő játékmóddal. Az est olyan, mint egy részleteiben is jól megrajzolt tabló. A brutalitást erős hatással elszabadítja, az öngyilkosságot pedig stilizáltan adja elő. A hat színész – Lovas Rozi, Martinovics Dorina, Porogi Ádám, Sodró Eliza, Rusznák András és Vilmányi Benett – olyan sokat tud és ad a nézőnek így együtt, hogy semmi sem unalmas velük.
Gloria – neve ironikusan beszédes: dicsőség – leszámol ezzel a világgal: megöl tíz embert, majd magával is végez. És még csak a darab egyharmadánál járunk. A látszatvalóság-gyártás elképesztő története még csak most kezdődik. Mindenki könyvet akar kiadni Gloriáról, a szerkesztőségi drámáról, hogy aztán tévésorozat is készüljön belőle. A szereplők azonban (színészként ugyanazok, de mások) ugyanúgy küzdenek elszántan egymással, gyártják a látszatvilágot. Gloria, ez a kis semmi ember pedig senkit nem érdekel. Bezzeg a sztori, az eladható áru, ami az írót is kiöli egyikőjükből, az igen. Mintha a világ hírgyár volna, reménytelen látszatprodukciós iroda, amiből nem lehet kiszállni, valahogy mindenki a foglya. Ahogy az előadás végén Rusznák András figurája, egy új kis Egérke mesél Gloriáról a filmeseknek, az elgondolkodtató. Az igazi Gloria, a normális ember, aki gondosan készítette be mindennapi ebédjét, senkit sem érdekel. Legfeljebb az, hogy milyen sztár játssza majd el.
Tesla Loft, Radnóti Színház, március 23.
