Színház

Amíg a Vezér itt van

Ítél a nép

  • Tompa Andrea
  • 2018.12.22 14:11

Színház

Mintha valaki kinyitott volna egy ablakot, hogy friss levegőt engedjen a magyar színházak áporodott világába. Hirtelen megértjük, hogy a színpadon igazat beszélnek.

Nem azért, mert ez „dokumentarista” színház (egyébként az), hanem mert rettentően fontos, ami elhangzik. Homonnai Katalin bámulatosan adja elő az első monológot. Még semmit sem tudok arról, kicsoda ő és mikor történik, amit most megjelenít. Azt felfogom, hogy egy felelős Valaki imádja és magasztalja a Vezért és a keresztény nemzeti kultúra felemelkedése érdekében véghez vitt tetteit. Homonnai színészi erénye a végtelen finom és eldönthetetlen mezsgyén való billegés, az, ahogy egyszerre mondja más szavait és adja át mélyen-felkavaróan a maga meggyőződését. Nem kritizálja, hanem felmutatja azt, aki beszél. Azt kérdezi: ráismersz? A múlt éles fényével világítja be a keserű jelent.

A beszédet 1942-ben mondta el Horthy arcképének leleplezésekor Kiss Ferenc, a legnagyobb hatalmú színész, akiről Gobbi Hilda ennyit mondott: „Eszköz volt, és silánnyá vált.”

A dokurevünek nevezett darab játék az idővel és a teatralitással. Simányi Zsuzsanna korábban ugyanitt dokumentarista előadást rendezett a menekültekről, szinte azonnal és egyedülállóan reagálva a 2015-ös eseményekre. Most a múltról beszél, miközben a jelenről, vagyis a múltjelenről, ami nem múlik el soha, míg a Vezér itt van. A színészek fekete-fehér ünnepi ruháin szövegfoszlányok, ezekből olykor felolvasnak (jelmez: Pallagi Melitta). A revüt billentyűs hangszereken Darvas Kristóf kíséri – remek dalválasztások, kiválóan előadott zenék. Kiss Ferenc is énekli például a Maros vize folyik csendesent; a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország pedig időtlen és jelen idejű hazánkat helyezi reflektorfénybe. Sipos György nyitja számaival az estet, kiváló, zavarba ejtő: most van, a múltban is van, örök. Boronkay Soma, Fabacsovics Lili, Simányi Zsuzsanna közös dramaturgi munkáját látjuk.

„Színházi embernek – írta a boldogult Magyar Nemzet egy szabad korszakában, 2016-ban – soha akkora hatalma nem volt Magyarországon, mint a negyvenes évek elején Kiss Ferencnek. Mégis hiányzott neki valami. A legnagyobb álma a Nemzeti Színház irányítása volt.” A nyilas hatalomátvétel után négy nappal meg is kapta.

A Kisst játszó Homonnai (milyen remek elidegenítés, hogy nő alakítja!) mellszobormaszkot kap, míg meghallgatja az ellene hozott vádbeszédet 1945-ben. Ez lehet utalás arra, hogy nagy ellenfele, Jávor Pál dobja ki a közös öltözőből Kiss mellszobrát 1944-ben, amikor már elege lesz a „helyzetből”, de a referencia nélkül is érvényes a képi metafora: egy nagy, emberi arc nélküli szobor épp ledőlni készül.

Az előadást két beszéd keretezi: Kiss ünnepi és a népbíróságon elmondott önmentő szónoklata (nyolcévi fegyházat kapott végül). Az utóbbi, amely levet magáról minden felelősséget és belátást, felkavaró. Soha nem politizált, párttag sem volt, mondja. Színészkamarai elnökként ő volt a felelős a zsidótörvények betartásáért, a színházak zsidótlanításáért; számos feljelentést tett. A művészet és hatalom összefüggéséről, felelősségéről gondolkodtat ez az est; nem „másokról”, hanem magunkról, „középpontban lévőkről”, az elit felelősségéről. Ez egyedi témafelvetés ma a színházban.

Kiváló a narrátor dramaturgiai beiktatása és színészi kivitelezése (Tabi Orsolya); egy mai figurát látunk, aki közvetlenül szólít meg és segít eligazodni, rákérdez például arra, tudjuk-e, ki volt Kiss Ferenc. Pósalaky bácsi a Légy jó mindhaláligból, magyarázza. Nem tudjuk – és ezzel tudomásul veszi, de figyelmeztet is az emlékezet(ünk) drámai hiányára. Az idősebbek közül talán sokan ismerik a színészóriást; ’56 után lassan visszakerült a színpadra, filmjei ma is láthatók.

És mégis marad hiányérzet, vagyis az órányi előadás után nemcsak éhség, de űr is – valami nagyot és nagyszerűt érintettek meg az alkotók, de csak részben merítették ki lehetőségeiket. Kicsit sovány a szövegkönyv – Kiss Ferenc mint központi hős erős, a kontextus azonban jóval szerényebb. Nem kerülnek reflektorfénybe más történetek, és nem látjuk át magát a gépezetet, a népbíróságok működését, az ítélkezést s mindazt, ami ezzel a „probléma”. A szövegbeli és technikai bakik valóban hibának, és nem az előadás természetes részének tűnnek. Az üvegfalakra írt vádbeszédek például (ha azok egyáltalán), alig olvashatók, nincs igazi funkciójuk.

Az est a Hiába menekülsz, hiába futsz dallal ér véget, s az egyszerre szólhat a főhős történetéről, a múltnak való hátat fordításról (valóban nekünk háttal énekelnek), de inkább arról a sokkal sötétebb jövőről, ami bekövetkezik az 1942-es beszéd után. Vagy éppen jóslat a mostani jelenünk kilátásairól.

A kulturális tao eltörlésének drámai hetében – ami egyelőre nem váltott ki nagyobb ellenállást a színházakban, inkább tehát a csend drámai – a Stúdió K az első, amely kifejezi, hogy nehéz helyzetbe került, és „az emberekhez” fordul, pénzt gyűjt, hogy megküzdjön a hiánnyal. Fontos hely, meg kell maradnia, tapasztalom ma este is.

Stúdió K Színház, november 16.

Neked ajánljuk