Nem azért, mert ez „dokumentarista” színház (egyébként az), hanem mert rettentően fontos, ami elhangzik. Homonnai Katalin bámulatosan adja elő az első monológot. Még semmit sem tudok arról, kicsoda ő és mikor történik, amit most megjelenít. Azt felfogom, hogy egy felelős Valaki imádja és magasztalja a Vezért és a keresztény nemzeti kultúra felemelkedése érdekében véghez vitt tetteit. Homonnai színészi erénye a végtelen finom és eldönthetetlen mezsgyén való billegés, az, ahogy egyszerre mondja más szavait és adja át mélyen-felkavaróan a maga meggyőződését. Nem kritizálja, hanem felmutatja azt, aki beszél. Azt kérdezi: ráismersz? A múlt éles fényével világítja be a keserű jelent.
A beszédet 1942-ben mondta el Horthy arcképének leleplezésekor Kiss Ferenc, a legnagyobb hatalmú színész, akiről Gobbi Hilda ennyit mondott: „Eszköz volt, és silánnyá vált.”
A dokurevünek nevezett darab játék az idővel és a teatralitással. Simányi Zsuzsanna korábban ugyanitt dokumentarista előadást rendezett a menekültekről, szinte azonnal és egyedülállóan reagálva a 2015-ös eseményekre. Most a múltról beszél, miközben a jelenről, vagyis a múltjelenről, ami nem múlik el soha, míg a Vezér itt van. A színészek fekete-fehér ünnepi ruháin szövegfoszlányok, ezekből olykor felolvasnak (jelmez: Pallagi Melitta). A revüt billentyűs hangszereken Darvas Kristóf kíséri – remek dalválasztások, kiválóan előadott zenék. Kiss Ferenc is énekli például a Maros vize folyik csendesent; a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország pedig időtlen és jelen idejű hazánkat helyezi reflektorfénybe. Sipos György nyitja számaival az estet, kiváló, zavarba ejtő: most van, a múltban is van, örök. Boronkay Soma, Fabacsovics Lili, Simányi Zsuzsanna közös dramaturgi munkáját látjuk.
„Színházi embernek – írta a boldogult Magyar Nemzet egy szabad korszakában, 2016-ban – soha akkora hatalma nem volt Magyarországon, mint a negyvenes évek elején Kiss Ferencnek. Mégis hiányzott neki valami. A legnagyobb álma a Nemzeti Színház irányítása volt.” A nyilas hatalomátvétel után négy nappal meg is kapta.
A Kisst játszó Homonnai (milyen remek elidegenítés, hogy nő alakítja!) mellszobormaszkot kap, míg meghallgatja az ellene hozott vádbeszédet 1945-ben. Ez lehet utalás arra, hogy nagy ellenfele, Jávor Pál dobja ki a közös öltözőből Kiss mellszobrát 1944-ben, amikor már elege lesz a „helyzetből”, de a referencia nélkül is érvényes a képi metafora: egy nagy, emberi arc nélküli szobor épp ledőlni készül.
Az előadást két beszéd keretezi: Kiss ünnepi és a népbíróságon elmondott önmentő szónoklata (nyolcévi fegyházat kapott végül). Az utóbbi, amely levet magáról minden felelősséget és belátást, felkavaró. Soha nem politizált, párttag sem volt, mondja. Színészkamarai elnökként ő volt a felelős a zsidótörvények betartásáért, a színházak zsidótlanításáért; számos feljelentést tett. A művészet és hatalom összefüggéséről, felelősségéről gondolkodtat ez az est; nem „másokról”, hanem magunkról, „középpontban lévőkről”, az elit felelősségéről. Ez egyedi témafelvetés ma a színházban.
Kiváló a narrátor dramaturgiai beiktatása és színészi kivitelezése (Tabi Orsolya); egy mai figurát látunk, aki közvetlenül szólít meg és segít eligazodni, rákérdez például arra, tudjuk-e, ki volt Kiss Ferenc. Pósalaky bácsi a Légy jó mindhaláligból, magyarázza. Nem tudjuk – és ezzel tudomásul veszi, de figyelmeztet is az emlékezet(ünk) drámai hiányára. Az idősebbek közül talán sokan ismerik a színészóriást; ’56 után lassan visszakerült a színpadra, filmjei ma is láthatók.
És mégis marad hiányérzet, vagyis az órányi előadás után nemcsak éhség, de űr is – valami nagyot és nagyszerűt érintettek meg az alkotók, de csak részben merítették ki lehetőségeiket. Kicsit sovány a szövegkönyv – Kiss Ferenc mint központi hős erős, a kontextus azonban jóval szerényebb. Nem kerülnek reflektorfénybe más történetek, és nem látjuk át magát a gépezetet, a népbíróságok működését, az ítélkezést s mindazt, ami ezzel a „probléma”. A szövegbeli és technikai bakik valóban hibának, és nem az előadás természetes részének tűnnek. Az üvegfalakra írt vádbeszédek például (ha azok egyáltalán), alig olvashatók, nincs igazi funkciójuk.
Az est a Hiába menekülsz, hiába futsz dallal ér véget, s az egyszerre szólhat a főhős történetéről, a múltnak való hátat fordításról (valóban nekünk háttal énekelnek), de inkább arról a sokkal sötétebb jövőről, ami bekövetkezik az 1942-es beszéd után. Vagy éppen jóslat a mostani jelenünk kilátásairól.
A kulturális tao eltörlésének drámai hetében – ami egyelőre nem váltott ki nagyobb ellenállást a színházakban, inkább tehát a csend drámai – a Stúdió K az első, amely kifejezi, hogy nehéz helyzetbe került, és „az emberekhez” fordul, pénzt gyűjt, hogy megküzdjön a hiánnyal. Fontos hely, meg kell maradnia, tapasztalom ma este is.
Stúdió K Színház, november 16.
