S bár a művekkel való felületes ismerkedés révén az olvasó elcsodálkozhat, hogy miért kaphatta meg a legfőbb irodalmi kitüntetést egy inkább újságírói gyakorlatra emlékeztető mű, ha alámerülünk abban, ahogy Alekszijevics a múltat faggatja – ami az ő kezében egyértelműen jelenné, vagyis jelenmúlttáválik –, rájövünk nemcsak mélységére, nagyszerűségére, de irodalmi innovációjára is. Hogy pusztán embereket „meghallgatva”, interjúkat készítve a nagy szovjet múltról, a Nagy Honvédő Háborúról és Afganisztánról, Csernobilról, a filozofálástól a szerelemig olyan világ tárul fel, amilyet legfeljebb a művészet képes felmutatni. Az emlékezetkultúra bonyolult mintázatai, a múlt feldolgozásának – de legalábbis a jelen lévő múlt elfogadásának gondolata határozza meg e könyveket. Megértjük általa a homo sovieticust, aki volt, van, és bizonyára még sokáig ott lesz a putyini Oroszországban is.
Az Örkény Színház előadását a Színház- és Filmművészeti Egyetem 3. éves, rendező szakos hallgatói és két tanáruk állították színre. Részint olyan emberek, akik meg sem születtek még a Szovjetunió széthullásakor. A darab hasonló kollázstechnikával készült, mint maguk az interjúkönyvek, egy fontos különbséggel. Míg az interjúk egy-egy ember, élethelyzet, történelmi pillanat gazdag, ellentmondásoktól sem mentes anyagát mutatják fel úgy, hogy abban az olvasó alámerülhessen, sajátjaként átélhesse, addig a színházi felmutatásban ritkán van erre lehetőség – a pergő tempójú, technikailag jól lebonyolított, egyrészes darabban csak egy-egy monológ engedi meg ezt a mélységet, a tudatba, a „szovjet mentalitásba” való behatolást. Az előadás inkább tömegben gondolkodik, Alekszijevics inkább egyénben, ami mégis kirajzolja a tömeget. Az előadás sok morzsányi szituációt és villanásnyi emberéletet hoz színpadra, leginkább távolinak, groteszknek ábrázolva ezt a szovjet tudatot, erősen (sztereo)tipikusnak mutatva embereket és attitűdöket. Bagossy László és Kovács D. Dániel rendező, illetve Gábor Sára dramaturg egy sereg (a színlap szerint négy) Alekszijevics-könyvből válogatott nagy panorámányit; olykor azonban az erős mondatok, amelyekből bőven akadnak ezekben a könyvekben, kontextus nélkül lógnak (miért volna filozófiai probléma Csernobil?) a levegőben. Egy sereg olyan hősnév hangzik el, az Egy igaz ember Mereszjevétől Zoja Kozmogyemszkajáig, amelyek aligha mondanak ma valamit. Meglehetősen kontextus nélküli az első jelenet rádiós játéka is.
Mindebből valami élvezetes, ám mégiscsak könnyű és inkább felületes ábrázolás kerekedik ki. A groteszk látásmód (és olykor a felpörgetett tempó) nem teszi lehetővé a másik ember megértését, meghallgatását, akár szeretetét. Az irodalmi műben nincs ítélet a hősök felett, a színpadon azonban kevés a megértés irántuk. Az orosz, inkább szovjet léleknek csak a külső formáját látni; belső nagyszerűsége mintha nem is volna. Pedig annyi minden rajzolódik ki ezekből a könyvekből: a hit, a metafizika iránti olthatatlan szomj, a hősiesség, az összetartozás és sok-sok érzelem.
Van azonban néhány erős színházi mozzanat. Elsősorban a látvány: Bagossy Levente hatalmas ruhakupaccal (lásd secondhand, használt ruha) terítette be a színpadot. Ez a metafora végig tartalmasan működik, kezdve az első jelenettől, amikor az égből hull a sok cucc, mintha csak a rendszerváltás utáni kapitalista felhalmozásban, a Nyugat levetett gúnyái iránti rajongásban törnének ki az új kor emberei. Ebből öltöznek-vetkőznek a hősök, ki-be forognak szerepeikben, feltornyozzák, alámerülnek benne – a díszlet él, játszik. Néhány szép monológ – Polgár Csabán kívül inkább idősebb színészek kapják: Znamenák István, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Pogány Judit –, amikor egy ember meg akarja értetni magát velünk, hozzánk beszél. Egy szép lovas metafora. A zene is erős, evidens választás, bár csak a ráismerés örömét adja: a Szojuz nyerusimijtól kezdve a Poljuskáig.
Leginkább egy távoli őkről nézünk előadást, ők, a szovjet hősök, a háborúért bolonduló férfiak és nők, ők, a múltat visszasírók, ők, akik a legbrutálisabb munkákat ellátva (kivégző NKVD-tiszt vagy vadász, aki háziállatokat lődöz Csernobilban) mindig csak parancsot teljesítenek. Nem nagyon ismerünk bennük magunkra. Pedig nincs kínzóbb kérdés annál, hogy a csudába jönnek létre ezek a rendszerek, maradnak fenn az ember, a hétköznapi ember által. Vagyis elhangzik valamiféle válasz, érdekes, erős zárszóban magyarul, de orosz akcentussal elmondott keretező szövegben: „Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat.” Ez a homo hungaricus is lehetne.
Örkény Színház, szeptember 28.
