Tompa Andrea

„És ezzel véget ért a demokrácia Oroszországban, és Oroszország feltalált egy új politikai színházi formát: a bírósági eljárásokat” – mondja a narrátor a Moszkvai perek (2014) című filmben, amelyet Milo Rau svájci művész rendezett.

Majdnem két évtizedes életműve oly stabil nézői érdeklődést, támogatást élvez, mint kevés (független és nem független) társulaté. A forma csiszolása a kezdetekben előadásról előadásra haladt, ahogy a színészek is együtt növögettek és erősödtek a pintéri életművel.

Régi és reménnyel eltöltő igazság, hogy míg a kultúra centrumában pénzért és hatalomért folyik a hadakozás – s ez oly igaz ma, mint tán még soha –, addig a hatalomtól és persze a presztízstől meglehetősen távol eső periférián lehet virágozni. (Kivéve, ha független színházról van szó, de most más a témánk.)

A legerotikusabb és legbrutálisabb drámájának tartják. Legalább négy szerelmes pár kergetőzik itt, de a csúcsponton a legállatibb ösztönök is elszabadulnak – vágytól űzötten a hősnő egy szamárra veti magát. Nehéz durvább és megalázóbb helyzetbe hozni nőt. És állatot. A kutatók tudni vélik, Shakespeare azért választott éppen szamarat e szerepre, mert a hiedelem szerint övé a legnagyobb fallosz. A dolgok elcsitulnak, a párok vissza- és elrendezőnek; a darabban sokat álmodnak és rémségeket; nem könnyű, habos játék ez. S ehhez még hozzájön a drámairodalom legtermékenyebb betétdarabja, az „amatőr” színészekből álló csapat, amely végre nagyot dobbanthat, és a hármas esküvőn előadhatja remek színjátékát.

Mahatma Gandhi úgy vélte, hogy az egyszerűség teszi a dolgokat univerzálissá. A 90-es évek közepén indult francia koreográfus, Jérôme Bel alkotásainak fontos jellemzője az egyszerűség és az univerzalitás, miközben sokszor lokális és konkrét dolgok vannak a színpadon.

Az előadás mintha akkor kezdődne valójában, amikor vége van. Amikor a hajléktalan asszonyt alakító színésznő, Szalai Kriszta – egyébként jelentős taps után – színpadra szólítja azt az embert, aki monológját nemcsak ihlette, de egész élettörténetét, sorsát kölcsönadta, elmesélte neki.

Szónoklatot megy tanulni az ifjú Caesar Rodosz szigetére, de útközben kalózok fogságába esik. Pharmacussa szigetén tartják fogva, míg a magas váltságdíj meg nem érkezik; negyven napig kell várni az 50 talentumra, ami nagy zsozsónak számít, két utazótáska kell hozzá. Caesar fölfele alkuszik magára, mert nehogy már csak 20-at érjen.

Ami hosszú, az jó. Gyakran gondolom, tapasztalom ezt a maratoni színházi előadások esetében. A nagy vállalásokban van valami igazi szellemi, esztétikai nekigyürkőzés, ami aztán vagy sikerül, vagy nem. Az ilyen darabok (mondjuk, úgy 8 órától fölfelé) gyakran színháztörténetet írtak. Ám a polgári hagyományokból táplálkozó színház – és a magyar színházkultúra ilyen – nem tűri a hosszút: az efféle túl nagy művek megtörnék a szokásos színházlátogatási formákat, az „esti szórakozást”. Ez a József is csak öt óra, de a magyar közegben ez már bátorság.

Ahogy a gyerekdal mondja: egy boszorka van, három fia van. Ha nem volna boszorka, hanem, mondjuk, a három fiát szeretetben és odafigyelésben felnevelő anya, a hátralévő időszak is könnyebb volna mindenkinek. Mert a neheze csak most kezdődik: amikor anya stroke-ot kap, és hirtelen az erélyes, kemény asszony segítségre szorul. Szinte állandó felügyeletre. Fürdeni sem tud egyedül, vagy egy ásványvizes palackot kinyitni.

Még nem hallottam az ellenrasszizmus szót, most viszont még jól is szórakozom rajta.

Ami nem érthető a ráció, a földi törvények, az evilág szintjén, arra ott vannak a metaforák, a költészet. De ha valami fájóan hiányzik a magyar színházkultúrából, hát az épp a költészet; a magyar színpad a realizmus fogságában alkot, gyakran inkább vergődik, ismert mintákat ismétel.

138 éve íródott. A problematika akár idejétmúlt is lehet: Nóra, a feleség, három gyermek anyja felismeri, hogy házasságában sosem fog önmagára találni, és kilép az ajtón, elhagyja a családot.