Színház

Most akkor érezzem magam rosszul?

Philipp Löhle: Nem vagyunk mi barbárok

  • Tompa Andrea
  • 2017. február 19.

Színház

Még nem hallottam az ellenrasszizmus szót, most viszont még jól is szórakozom rajta.

Nos, az ellenrasszizmus, mondja a hatalmas szempillájú fitnesznő, „azzal gyanúsít minket a saját országunkban, hogy mi eleve elítélünk minden… effélét”. Tehát „ők” utálnak „minket”. Ők is. Idegengyűlölet-bohózat, valami ilyesfajta műfaja van ennek a 2014-es német nyelvű drámának, amely számtalan német színházban ment; szerzője az 1978-as születésű, svájci Philipp Löhle. A bohózati jelleg igencsak felerősödik a magyar előadásban, Vajdai Vilmos rendezésében, neki amúgy is ez a művészi alaphangja. A magyar verzió sokkal inkább az individuális (de azért nagyon is általános és jellemző hangokat hallató) „én”-ről, egyedekről, mint a nagy közös „mi”-ről szól. És erősen különbözik a két történet vége is, a német szimbolikus, a magyar eléggé valóságos.

Peer Krisztián átirata (amely Kerényi Gábor fordítása alapján készült) hazai közegbe helyezi és szereplői által közel hozza a darabot, és nem a közegre, hanem a négy szereplőre fókuszál. Két, egymás melletti lakásban élő pár dialógusaiból bontakozik ki a történet; egyikőjük befogad egy ismeretlen országból származó, fekete (és fizikailag erős) menekült férfit. Az őt istápoló nőt a történet végén megölik, a menekült férfit letartóztatják, mégsem feltétlenül ő a gyilkos. A befogadásmotívum lehetőséget ad az egyre „erősebb” szólamok, az önvédelmi, befogadásellenes érvek, önigazoló mondatok elhangzására.

Amit kicsit sajnálok, hogy kimarad a „nemzetkórus” szerepeltetése (amúgy nagy kórust ír elő a dráma, a Sufniban ez nem volna egyszerű). A kórus az eredeti műben sok ponton lép be az előadásba, megfogalmazza a „mi” identitását, félelmeket, rémálmokat, jogokat, társadalmi helyzetet, szükségleteket stb. (Vajdainál a kórus csak az előadás végén lép színre, egy fiatalokból álló csapat Máthé Zsolt dalszövegével.) Az ihletet ehhez a „mi”-hez az Angela Merkeltől származó mottó adja; Merkel a „mi” (németek) és az „ők” (idegenek) definíciójával próbálkozik. Van némi tandráma jellege a szövegnek, és ennek nyilván nagy (német) hagyománya is van. Sejthető, hogy az eredeti több és komolyabb, mint amit mi itt látunk, és a problémák is bonyolultabbak. De legalábbis a kórus révén mintha mégsem volna olyan egyszerű ez a befogadás – nem befogadáskérdés, mint a magyar változatban. De ez sem tartalmatlan.

Az előadás színházi nyelve: karikatúra, túlzások, ismétlések, öncélú játékok, és ebben jóval messzebbre megy az eredetinél. Abban az új szomszédok olyan lakásba költöznek be, ahol valaki főbe lőtte magát, viszont a lakók erről nem tudnak semmit; az átírt verzióban viszont tudják, de legfeljebb jót röhögnek rajta. A csapvízre amott szelíd megjegyzést tesznek, itt a színpadon egyenesen visszaköpik, szinte kihányják. A szomszéd fiú és lány sík hülye; kicsit agresszív, minden önrefle­xiót nélkülöző fitneszcsaj és szinte már értelmi fogyatékos barátja. A másik pár lágyabb, de szintén fura, legalábbis szexuális szoká­saikat illetően vagy az egymásról alkotott képük alapján.

Kissé sokáig tart megszokni ezt a játékmódot, vagyis nem megszokni tart soká, csak kivárni, hogy tétje legyen. Jó darabig csak a régi jó katonás játékmódot látjuk – amikor a színészek szereplőket kommentálnak, jellemeznek, építenek fel; erős karaktereket amúgy. Pálos Hanna bámulatos színészi tudást nyújt a buta, szép, de azért bizonyos józansággal is bíró lány képében. Fullajtár And­reának jut a humanista női szerep, neki kevesebb a groteszk eszköze. Rajkai Zoltán és Dankó István ritkán kap ilyen remek lehetőséget, kiváló, ahogy ezzel a humorral, öniróniával élni tudnak.

A felület tehát könnyű, vicces, mégis fontos dologról tud beszélni. De legalábbis megszólítja a bennünk lévő elnyomót, azokat a szólamokat tolja elénk, amiket épp a minap hallottam egy nyugdíjas pártól a vonaton, és amiknek nagy vonzereje is van. „Ez az ország egy hatalmas önkiszolgáló bolt neki: nők, kaja, pia, autók, házak, lapos tévé. Ultra HD!”, halljuk a színpadról. Vagy: „És ezt használja ki, bazmeg. Hogy érezd rosszul magad, ha nemet mondsz.” Az előadás még sötétben, Pilinszky KZ-oratóriumával kezdődik, amelyet a költő hangján hallunk. Az agyonvert farkas története ez, azé a farkasé, amely beleszeret az emberek világába.

„Tudod te, hány szerencsétlen van a világban, mindnek úgysem tudunk segíteni. Most tömjem tele a lakásom mindenkivel, aki idejön, vagy mi? Mi is csak béreljük” – mondják, és a humor már­is kifordítja a komolyságot, de nem veszi el az élét. De hiszen nem mindenkit kell megmenteni, ugyanakkor egyvalakinek talán épp lehetne segíteni különösebb áldozatok nélkül is, szól a humanista attitűd. Vagyis pont ez a kérdés: hogy hiszen áldozatok is vannak, és jelentősek. Bár itt kissé elbizonytalanodtam nézőként, hogy vajon hogyan is van ez a gyilkosságtörténet. „Érezzem magam felelősnek a világ minden nyomoráért?” – kérdezi végül felháborodva és totál magabiztosan a fitnesznő, aki mindjárt rá is ront arra, aki nem ért egyet vele. Hogyan lehetne elbizonytalanítani?

Katona József Színház, Sufni, január 8.

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.