Az ifjú (még csak) szenátor úgy néz ki a Trafó színpadán, mintha egyenesen a Harvardról érkezett volna. Kérkedik kivételes családjával (felmenői közt Vénusz is szerepel), egész addigi és azutáni pályájával, eszével, lazaságával és magabiztosságával, egyszerűen szólva tökéletességével. Takács Géza alakítja a figurát, akinek még a fejformája is a római hős tar koponyájának nagyszerű mai másolata. Ahogy finom ruháival, testhez álló nadrágjával, fogságában is makulátlan, karcsúsított ingével grasszál minden póz nélkül, minden fölösleges teatralitás nélkül, csak pusztán übermensch lényével, az igazi elit megtestesítője – tele hatalomvággyal, lazasággal, „mindenkinél jobb vagyok” attitűddel, irdatlan egóval. Morc, szakadt, koszos kalózok veszik körül, „alulról feltörekvő” egykori rabszolgák, olyanok, akiknek felmenőik senkik, és maguk is nyomtalanul tűnnek el.
A két köztársaság derbije látszólag a rend és kultúra összecsapása a káosszal és az embertelenséggel. Ám mintha mégsem volnának ilyen egyszerűen értelmezhetők a szerepek. Merthogy mindjárt megmutatja a foga fehérjét az úgynevezett magaskultúra. Ez az antielitizmus, amit sokra tartok ebben a Szálinger-darabban. Nagy igény volna rá.
Érdekes, hogy a Köztársaság című kortárs magyar dráma, melynek vezértémája az elveszett magyar köztársaság gondolatát ébresztheti bennünk, színpadi megvalósulásában milyen erősen tud rezonálni az elit–tömeg viszonyra. Vagyis elsősorban az elit viszonyára a tömeghez: ahogy a kis Gaius szinte átnéz ezeken az embereken. Ez valóban izgalmas, releváns, új téma. Ami egyébként a Térey-darabokban is jelen van, háttérként. Itt azonban két világ találkozik, két köztársaság. Tanulnak egymástól, sőt eltanulják egymás módszereit. A bősz ifjú viccesen kilátásba helyez egy keresztre feszítést is, amikor majd megjön a pénz és szabadul. A pénz megjön, a szabadulás is, és az ígéretét is beváltja természetesen.
Szálinger kiváló drámája Suetonius Caesarok élete című művének egy kis epizódjából ihletődik, aminek nem feltétlenül adnak hitelt a történészek. Szálingert a „the making of” érdekli, hogyan lett Caesar az, aki: egyfajta belső fejlődéstörténetet kínál. A darab szellemes, okos, játékos, a szerzőnek van hozzá műveltsége és kedve, tud színpadi helyzeteket írni, és lazán bánik az anakronizmusokkal, vagyis egy történelmi idő feletti időt ír meg, ami a kortárs magyar színház sajátja Pintér Bélától Mohácsi Jánosig. Szálingernek van saját drámaírói hangja, nyelve; ez már legelső, kiváló munkájában, a Kalevalában is látszott. A mű 2012-ben jelent meg a Köztársaság című sok műfajú (líra-epika-dráma) kötetben, éppen a köztársaság megszűnésének évében; a kritika közéleti lírának nevezte a kötet verses anyagát. A Szálinger-daraboknak nagy levegőjük van, van hely benne a gondolatnak. Csak az sajnálatos, hogy Szálinger majd másfél tucat darabjával nincsenek tele a színpadok.
A Köztársaság a székelyudvarhelyi, zalaegerszegi, zsámbéki bemutató után érkezik a Trafó nagyszínpadára (ez a nyáron bemutatott zsámbéki munka egyébként; örvendetes, hogy valami onnan továbbjátszható). Ám éppen ez a bökkenő: egyrészt furán hat itt, hiszen mint hagyományos színházi reprezentáció egyszerűen nem ide való. (Megjegyzem: a Trafó nagyszínpadára, ahol radikálisabb műveket szoktunk meg, egyre ritkábban születnek alkalmas színházi-prózai előadások, a független színház nagyon kis, intim terekbe vonult vissza; érthető hát, hogy nagyítóval keresnek ide darabokat.) Másrészt pedig a tavaly nyáron született, keveset játszott előadás első része nagyon ritmustalan és irányvesztett, nehéz figyelni. Egy-egy színészi pillanat, páros jelenet tartalmas, de összességében nehezen éled fel a produkció. Takács Géza és Pál András színpadi jelenléte erős. Az előadás mint színpadi esemény inkább a második részben történik meg. A fiatal színész-rendező, Horváth Illés koszlott, tákolt, olcsó, de sok tárggyal és egyre több háttérbeli dobozzal megpakolt világot képzelt el, amely egyszerre jelen idejű és kortalan (tér: Cseh Renátó). Gáspár Tibor, a kalózvezér is inkább a második részre érik be, remekül hozza az alulról feltörekvő vezért, aki fél a „másik” köztársaságtól, Caesarétól, amelynek sosem lesz teljes jogú tagja. Laza, de kemény, karizmatikus, emberséges kalózfőnök, vagyis egy sereg olyan tulajdonsága van, amit a születő zsarnok, Caesar levet mint fölös kígyóbőrt.
A történet gyenge szála a három női alak. (Az eredetiben többen is vannak, a mostani verzió kihúzott belőlük.) Nehéz jól integrálni itt a nőket, kissé sablonos szerepek születnek (dajka, szajha), nagy kihívás rátalálni arra a történetre, amiben a nők valóban fontosak, és nem csak szükséges díszítőelemek.
Trafó, február 13.
