A Káva Kulturális Műhely nem szimplán egy történetet mond el, hanem nyitott történetet mesél. Olyat, aminek a nyitott oldalán a néző ül, a néző kérdezhet önmagára: te mit fogsz tenni? Te mit fogsz tenni és melyik szerepedben? Mert jó eséllyel mindkét szerepbe belekerülsz majd, kedves néző, abba is, aki a szüleit ápolja, és abba is, aki segítségre szorul. Nemcsak egy tabutéma feldolgozása zajlik meglepő módon – illetve hát színházban vagyunk, miért volna meglepő – sok humorral és játékossággal, hanem valódi feldolgozásra, szembesülésre kapunk esélyt ebben az interaktív előadásban. Nem a történet részletező elbeszélése, nem a karakterek nagy lelki folyamatai, hanem erős szituációk alkotják a játékot, amelyekben döntéseket kell hozni.
A döntések mintha kifordulnának a néző felé kérdésként: te mit tennél? Ez a résztvevő színházának ethosza, küldetése. Nem távoli történetmesélés, mint egy hagyományos színházi előadáson, hanem ráközelítés a nézőre, rákérdezés. Már hogyha képes közel engedni magához mindazt, amivel talán nem is kíván mindaddig szembesülni, amíg egyik vagy másik szerep csapásszerűen el nem éri. Mert azt mondja: erre nem lehet felkészülni. Pedig de, és éppen ezen az estén.
A három fiú élethelyzete erősen körvonalazott, már-már példázatos. Egyikőjük külföldön él, ahol családot is alapított, és küldi a pénzt haza a beteg anyának. Sok pénzt. Ő a legkeményebb alak, ő nagyfiú, talán őt gyapálta a legtöbbet ez a kórusvezető édesanya. A következő fiúnak épp most születik gyereke, mással van elfoglalva. A harmadik az anyával él, munkanélküli, kissé káoszos élet, de olykor neki is adódik valami munkája, és akkor lelécel. De mi legyen a nénivel? Mi legyen erre a néhány napra, és mi legyen élete végéig vele, hiszen felügyeletre szorul?
Róbert Júlia erős és játékos darabot írt, amiből messzire lehet asszociálni: az öregedés kérdésére, a társadalmi elöregedés problémáira és a Shakespeare-klasszikusra is. A Káva előadásai egyszerű eszközökkel dolgoznak: jelzésszerű a díszlet, a színész-drámatanárok a játék keretei közt mozognak természetesen, olykor egészen kiválóan. Kovács Dániel rendezése kicsi, de erős teátrális eszközökkel él: a remek, 80-as éveket idéző kórusok, ahogy ez az öreg test is, széttöredeznek, széthullnak. És talán az előadás legfontosabb gesztusa: hogyan jelenítsék meg az idős asszonyt. Első felbukkanása vicces: ősz parókában, plasztikpongyolában, pápaszemesen megjelenik egy szakállas férfi. Pusztán elidegenítő effektusnak látjuk: jelentése, hogy ne a színészi megvalósulást nézzük, hanem magára a megjelenített „problémára” figyeljünk. Aztán lassan mindhárom fiú belebújik a kiszolgáltatott anyaszerepbe, s így lassan megélhetővé válik – játszók és nézők számára egyaránt – mindkét élethelyzet: azé, aki a szüleiért valamelyest mégiscsak felelősséget kéne vállaljon, és azé, aki majd egyszer kiszolgáltatottá válik gyermekeinek. Ez a kettős szerep aztán az előadás megrázó csúcspillanatában egy metaforában összegződik, amikor hirtelen mindhárom fiú ugyanolyan ősz parókában és műanyag köntösben már majdani szerepében találkozik a színpadon.
És kiváló, hogy lehet nevetni is az öregkor bénázásain: ahogy a nagymamát felöltöztetik, ahogy a vizespalackot kinyitja egy késsel és fröcsög a szóda, ahogy mindenhez külön szemüvege van, vagy amikor a mély karosszékből kell őt kivakarni.
A rég elhunyt apát egyébként homály fedi, alig tudunk meg róla valamit; annyit igen, hogy „érinthetetlen”: egykori szobájába nem lehet beköltözni, mintha az ő hiánya, vesztesége sosem lett volna igazán feldolgozva. Az anya keménysége ebből a fel nem dolgozott veszteségből táplálkozhat. Mennyivel egyszerűbb volna egy „jó” viszony, egy szeretni tudó szülő-gyermek viszony. A fiúk egyenesen versengenének azért, hogy ki kapja meg az anyát.
De hát ezek a fiúk nem tudnak egymással sem beszélni. Mindenkinek elég rossz, de ezt senki sem meri kimondani, csak hárít és védekezik. Az előadás két pontján fordulnak közvetlenül a nézőhöz, és provokálnak, magyarázkodnak, feszülnek nekünk a kérdéseikkel. Talán kissé túlságosan feszülnek, így sokszor „rendíthetetlenek”, azaz a nézői javaslatok nem igazán változtatnak az attitűdjükön. Ugyanakkor ez a technika mégis arra kényszeríti a nézőt, hogy gondolkodjon – helyette, az ő sorsán, az ő döntésein, élethelyzetén. Öregek otthona? Hivatásos ápoló? Munkamegosztás a fiúk között? Az unoka bevonása? Dögöljön meg egyedül? Pedig még az orvos is közeli barát és segítő, de a családra hárul a megoldás. Vagy netán beszélni kéne egymással, és olyan megoldásra jutni, amit mindenki el tud fogadni? Egymás szempontjainak, bajainak feltárása és elmondása? S ha ezek a pillanatok, a nézővel közös megbeszélések nem is hoznak fordulatot, vagy nem változtatnak az előadás valódi menetén, talán változtatnak azon, hogy a néző ne forduljon ki a problémából, ne hárítsa el, hanem közel engedje magához. Hogyan lehetne ebből jól kijönni?
Káva Kulturális Műhely, Mu Színház, január 26.
