„És ezzel véget ért a demokrácia Oroszországban, és Oroszország feltalált egy új politikai színházi formát: a bírósági eljárásokat” – mondja a narrátor a Moszkvai perek (2014) című filmben, amelyet Milo Rau svájci művész rendezett. A Pussy Riot perére és az azt megelőző két másik képzőművészeti kiállítást követő bírósági eljárásra gondolt. A Tiltott művészet (2003) és a Vigyázat! Vallás! (2006) című „istenkáromló” kiállítás után a kurátorokat még csak pénzbírsággal sújtották, a Pussy Riot punkbanda templomi koncertje után már magukat a művészeket ítélték letöltendő börtönbüntetésre. „Oroszországban nincsenek normális perek, ezért ez a játék per lesz az igazi”, vallja az egykori kiállítás kurátora, rámutatva az előadás fontosságára és társadalmi szerepére.
Színház és politika
Milo Rau (1977) erdetileg bölcsész, szociológus és újságíró, ma az egyik legizgalmasabb európai színházi alkotó, az újrajátszás művészeti formájának rendkívüli művelője. A moszkvai Szaharov Központban három egymást követő napon játszották el a három pert (ebből készült a film), a résztvevők maguk a valódi személyek, saját szavaikat és gondolataikat mondják, és a per is szabályos. Az egyik legizgalmasabb szereplő a vádat képviselő, ultrakonzervatív Makszim Sevcsenko médiasztár, a nacionalizmus és ortodoxia (szélsőjobbos) propagátora a cári egyes csatornán, a „liberál-fasizmus” és az európaiság nagy kritikusa; Milo Raunak egy évébe került, hogy meggyőzze, hogy szerepeljen. Az ítéletet héttagú esküdtszék hozza meg, amely reprezentatív tagokból, politikailag és a művészet szerepét illetően erősen eltérő nézőpontú emberekből áll.
Az előadás művészi célja felmutatni azokat a nézőpontokat, amelyek ma egymásnak feszülnek Oroszországban, állam és egyház összefonódását. A „politikai szexet” Putyin és Kirill pátriárka között, ahogy egy (unortodox) atya fogalmaz a filmben. A nézők soraiban is sok konzervatív, radikális ortodox ül, akik a filmes verzióban meg is szólalnak. A kurátorok szavaiból pedig kirajzolódik, hogy miért van szükség radikális művészetre: „a radikalizmus mindig fáj, de erre a fájdalomra szükségünk van”.
Az előadást a harmadik napon valóban félbeszakítják az orosz hatóságok; sőt, mintha valami színházi előadásban volnának, nagy bundasapkás kozákok, az orosz szélsőjobb figurái is behatolnak a térbe. Az eseményt rögzíti a sok kamera, a valóság és a színház metszéspontján igazi reality show-vá válik. Az előadást követően Milo Rautól az orosz hatóságok megtagadták a beutazási vízumot.
Az újrajátszás (reenactment) az előadó-művészetek, a színház, a tánc, a képzőművészetek sajátos eszköze, formája: egy esemény, bírósági eljárás, harci cselekmény, nyilvános rádió- vagy tévéműsor, nyilvánosságnak szánt beszéd vagy akár egy köztéri szobor újraalkotása, megismétlése, gyakran szerkesztett formában. A hangsúly lehet az elhangzott szavakon, a textuson vagy a cselekményen. Rau e forma ma legjelesebb képviselője. A magyar színházban majdnem ismeretlen ez a műfaj, pedig régi találmány, és sok területen használják a rendőrségi ügyektől kezdve a politikai erődemonstrációig. Már az ókorban és a barokk korban is szívesen játszottak újra nagy háborús győzelmeket – mindez „média” híján a fennálló hatalom megerősítését szolgálta, s gyakran erődemonstráció is volt, hiszen nemcsak a harci cselekményeket kellett megrendezni, újraszerkeszteni nagy tömegekkel, de fel kellett vonultatni a haderőt is. A színházi hagyományban A Téli Palota bevétele című grandiózus teátrális esemény jelent fordulatot az újrajátszások történetében. Nyikolaj Jevreinov 1920-ban olyan avantgárd tömegszínházi rendezvényt hozott létre az orosz forradalom újrajátszására, amelynek nemcsak sokezres szereplői és százezres nagyságú résztvevői (nézői) voltak, de mint megszerkesztett, fotókon és filmen is rögzített esemény a valóság helyére állt a történeti emlékezetben – ma ez a színházi cselekménysor hordozza a forradalom képi emlékezetét. A diktatúrák nagy tömegszínházi eseményei, a felvonulások, a haderő (legutóbb épp Észak-Koreában bemutatott) demonstrációi mind ezeknek a háborús jeleneteknek az újrajátszásából eredeztethetők mint teátrális formák. A 20. század művészetében aztán a dokumentarista színház merített belőle. Brecht politikai színházi gondolataival beoltva az újrajátszásnak már nem a megismétlés és valamiféle erőfitogtatás a célja, hanem kritikusabb és analitikusabb szerephez jutott: a megértést, az átkeretezést szolgálja.
Ceaușescu, Breivik, Ruanda
A Ceaușescu házaspár utolsó napjai (2010) a bukaresti Odeon Színházban készült előadás filmes verziója. Ebben az előadásban (amelyben román színészek szerepelnek) Rau különös, bonyolult, sokszögű „igazságot” szolgáltat: egyrészt felvillantja annak a lehetséges következményeit, hogy ha nincs a per 1989 decemberében, netán polgárháborús helyzet alakul ki. Felmutatja a megismerhetetlen „forradalmat”, amely azóta is több történészi narratívában él, és végül – felmutatva a katonai bírósági eljárás visszásságait – valamiféle igazságot szolgáltat a két vádlottnak, a sebtében összetákolt per kivégzett áldozatainak, a két öregembernek. Ez a sok szempontú igazságkeresés a döntő Rau munkáiban.
És az elidegenítés: a Breivik beszéde című előadás (2012) a norvég sorozatgyilkos védőbeszédének újrajátszása, amelyben Breivik azt állítja, hogy az európai multikulturalizmus és migráció Európa vesztét fogja okozni; ezzel indokolta gyilkos tettét. Magát a beszédet sosem közvetítették a tévében (a neten angol felirattal is elérhető). Rau egy női szereplőre osztotta a beszédet, és arra törekedett, hogy elidegenített módon mutassa fel a teljes szöveget, a gyilkos szándékú és konkrét tettekhez vezető ideológiát.
Timothy Garton Ash oxfordi professzor (nemrég a CEU-n tartott) előadásában a gyűlöletbeszédet akként definiálta, mint ami konkrét cselekményekhez vezethet. Erről szól a most a Trafóba érkező, sokat turnézó, felkavaró Rau-előadás, a Gyűlöletrádió. A ruandai mészárlásokban a Radio Télévision Libre des Milles Collines (RTLM) nevű, igen népszerű helyi rádióadó fontos szerepet játszott; nemcsak uszított, de konkrét tettek elkövetésére szólított fel. (Az RTLM alapítóját és szerkesztőit a tanzániai Arushában működött, a ruandai népirtás során elkövetett háborús és emberiesség elleni bűnökkel foglalkozó nemzetközi törvényszék 2007 novemberében jogerősen is bűnösnek találta többek közt népirtásra uszítás bűntettében. Az elsőfokú ítéletről lásd cikkünket: Az ezer halál adója, Magyar Narancs, 2004. január 29.
– a szerk.) Egy ilyen műsor rekonstrukciója az előadás három aktív és egy néma szereplővel. Rendkívül pontos a szereplőválasztás: két férfi, egy fehér, egy fekete, valamint egy női szereplő osztozik a grandiózus gyűlöletkeltésben, mintha a gyűlölet bőrszín és gender felett álló jelenség volna; az egyik színész történetesen ruandai származású. Ez a gyűlöletkeltés selyemcukor formájában, népszerű slágerek közvetítésével, jókedvűen és vonzó módon érkezik a hallgatóhoz; a műsorvezetők betelefonálóknak adtak tanácsokat, tuszi rejtekhelyeket fedtek fel, majd egyenesen tettekre buzdították hallgatóikat. Az előadás nem ideológiai kommentár, hanem real time műsor. Ugyanakkor ez az egyetlen műsor (afféle sűrítmény több rádióadásból) mintegy nagyító alá veszi a gyilkos cselekményt: felmutatja, mire képesek a szavak, az ártatlan zenék közé ékelődő médiaüzenetek.
A Politikai Gyilkosságok Nemzetközi Intézete név úgy hangzik, mintha politikai testület lenne, pedig valójában Milo Rau 2007-ban alapított színházi és filmes produkciós irodája. „Korunk Brechtje” – így nevezte őt az art.tv csatorna. Akárcsak Brecht, Milo Rau is a művészet átalakító erejében hisz.
A Hate Radio április 21-én és 22-én látható a Trafóban
