Tompa Andrea

Lapunk megjelenése idején Magyarországon tartózkodik a színháztörténet óriása, Peter Brook; Csatamező című előadása látható a Trafóban. A 91 évesen is aktív rendező több mint 50 éve járt először nálunk, hatása akkor rendkívüli volt.

Aki még nem járt részvételi színházban (vajon e megjelöléssel hány olvasót veszítünk már­is?), talán ilyesmi jut az eszébe: fel kell mennem a színpadra, miközben mások néznek; spontán módon valami okosságot vagy legalább vicceset kéne mondanom a mikrofonba; táncolnom kell egy színésszel és úgy tennem, mintha élvezném.

Kicsit csalódott vagyok már a kezdet kezdetén, mikor azt látom, hogy a máskor bezzeg dugig tele Átrium most a k2-re, erre a tehetséges, ifjú csapatra nem telik meg eléggé, bár tudom, hogy a kortárs művészet nehéz ügy marketingszempontból.

Eltelik egy idő, mire megértem, hogy az amúgy valóban egyedi és olykor egyenesen szemkápráztató ruháknak mi az ironikus szimbolikája.

Üdén, pirospozsgásan és fürgén penderül a nézők elé Znamenák István, s már az előtérben izgatottan mesélni kezdi történetét.

"Az előadásnak azonban az a tétje, hogy Tóth Ilona ártatlanságát mutassa fel, és ezzel egyfajta örökre rögzíthető igazságot hozzon létre."

„Ők gyűlölnek. Tálcán kínáljuk a humánus társadalmi rendet, azok pedig hihetetlen alattomosan, misztikus hittel és fanatizmussal orvul támadnak, ölnek!”, állítja az Újszínház színpadán egy NATO-tiszt, akiről kiderül, hogy „civil jelmezbe bújtatott terroristák” likvidálása a feladata. A férfi egy közelebbről meg nem nevezett, „más vallású” ország NATO-bázisáról érkezik haza meglepe­tés­szerűen, „európai” – közelebbről szintén meg nem nevezett – otthonába.

A felszín ártalmatlannak tűnő, nagy képi erőket mozgató, kissé értelmezhetetlen mese. A mély­struktúrában viszont komoly ideológiai tartalmak rejtőznek, kibeszéletlen, zavaros, eurofób gondolatok. Mindez Dosztojevszkij köntöséből bújik elő.

Nem állítható, hogy ne volna itt a levegőben – még csak nem is a levegőben, hanem a kvótaszavazásos kék óriásplakátokon – a Terror témája. És a bemutató estéjén éppen tüntetés szerveződik a nyilvánosság, a sajtó ügyében; az előadásnak akarva és akaraton kívül is döbbenetes időzítése van. A nyilvánosság, a közös akarat kinyilvánítása lesz a másik nagy téma.

Amikor ma az utca embere kijelenti, hogy régen még mekkora nagy színészek voltak, most meg már nincsenek, akkor állítását a tévé alapján fogalmazza meg. A mai nagy színészek már nem válnak a tévéből ismertté, legyenek akármilyen virtuózok, technikai zsenik. Mint most Keresztes Tamás az Egy őrült naplójában, aki egész színészi tudását belesűríti ebbe az egyszemélyes darabba. Ahogy nagy színészelődei, Darvas Iván vagy Bertók Lajos is eljátszották a talányos Gogol-művet. Keresztes rendkívüli színész, valódi virtuóz.

Ha magát Ványa bának mondja az előadás, máris jelzi valahogy a különállását: ez nem ugyanolyan lesz, mint a többi három tucat Ványa; nagyjából ennyiszer játszották magyarul a Csehov-drámát.

A rendszerváltás előtt a színházakat „adták”, ma már pályáztatva, látszatokra építve adják, csak sokkal rosszabb döntések születnek. Most például nem jöhetne létre olyan színház, mint a Katona, amelyik 1983-ban, Aczél György idején született fiatal rendezőkkel, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vezetésével. Az akkori művészek pártfogója Major Tamás volt; ma legfeljebb morális értéket jelent, ha Törőcsik Mari támogat egy pályázót, ahogy most az Újszínházért folyó látszatversengésben Mátyássy Bencééket. Bodó Viktor, az idei Európa-díjas pedig elindulhat egy igazgatói pályázaton, de legfeljebb szellemi dicsőséget arathat tervével, megvalósítani most biztosan nem tudja.