Ám igazán erőteljes akkor tud lenni, amikor fontos témákat erős írói/rendezői kézzel sikerül megragadni. Pintér legjelentősebb darabjai azok, amikor az előadásnak társadalmi relevanciája is van; avagy a társadalmi szint és a személyes (Pintérnél mindig családtörténeti) szál találkozni tud. Az elsődleges, „látható” történet és a mögötte lévő másodlagos, láthatatlan téma együtt képes hatni a Titkaink, a Kaiserv TV Ungarn, a Gyévuska és az Anyám orra című darabokban. Vagy amikor egyet fordul a formai innováció is: az első ilyen formai „rátalálás” volt a Parasztopera, és ennek esztétikai megújítása, új társadalomkritikai szellemmel feltöltött folytatása, A bajnok. Voltak nem sikerült Pintér-darabok is, ezekben hol a témaválasztás volt erőtlen, hol az elbeszélés volt kusza. Pintér Béla a társulatával megmaradt a Szkéné (független színházi szempontból ma már kifejezetten nem kicsi) terében, nagyjából ugyanazzal a módszertannal készül minden, ritkán vannak kilépések az ismert képletből (A bajnok az volt – más térben, más színészekkel, a Bárkibármikort pedig az Átriumban mutatták be, s az előadásnak az a tér nem tett jót). Ez az ön-röghözkötés is mutatja: a társulat a saját kimunkált rendszerében, nyelvénél kíván maradni.
A Szívszakadtig című új darabban egy fiatal, kezdetben még szerelmes pár szervátültetésre vár; egyikőjüknél sikeresen megtörténik az új szív beültetése, a másikuknál nem. Az új szívhez azonban sok pénz kell, a lány családja felszámolja vagyonát, és a kért milliókat leteszi az orvos asztalára. Remek a szívtranszplantációs jelenet, melyben két orvos éppen a legnagyobb kihívást jelentő műtéti mutatványt végzi, miközben a Zeneakadémián bemutatott koncertről fecsegnek mint két esztéta. Pintér Béla orvosfigurájának jelenetében felsejlik a lehetőség, hogy erre menjünk tovább a történetben, mert a magyar egészségügy releváns társadalomkritikai lehetőséget is tartogat, de nem, a szívek útján haladunk.
A műtét ugyanis nem sima ügy. Aki szívet kap, annak viselkedése is megváltozik, lassan egész személyisége, világa, társadalmi ügyekhez való viszonya kicserélődik. A dolgok pedig szétmállanak körülötte, az új szív új helyzetet teremt, az előző tulajdonos múltjából előjönnek a bonyodalmak – és hab a tortán, egy nem akármilyen fiú is.
A helyzetek azonban nem elég erősek vagy izgalmasak, a történet nem tart ki feszesen, és társadalmi relevanciája sincs igazán. A színészek játéka persze élvezetes, de a forma túl ismert, a drámai anyag szegényes. Valahol a háttérben van a történetnek, a figuráknak aktualitása, az aktivista lányok a TESZ-ben dolgoznak, fákat mentenek, komoly, „20 fős” tüntetéseket szerveznek, mások csalnak a taxiórán. Mégis akkor erős ez a társadalmi beágyazottság, ha történetté tud válni, úgy, mint a Pintér Béla alakította orvos esetében, aki kiválóan hozza létre az elithez tartozó jó szakembert, aki persze korrupt és cinikus, és végső soron semmiért nem vállal felelősséget. Jól megírt szereplő még – Friedenthal Zoltán kivételes alakításában – egy körülményes, tudálékosan fogalmazó, fárasztó és vicces öregember. Thuróczy Szabolcs apát alakít remekül poentírozva, minden megszólalásával erőteljesen. Van humora Enyedi Évának és figurájának, aki liberális civil aktivistaként szajkózza az elfogadás szólamait, de azért neki lesz elege először abból, hogy a húga egy igazi „kisebbséget” költöztet be a házba. És finom a játéka Szabó Zoltánnak, az ártatlan vloggernek és kissé ügyetlen szerelmesnek, aki akkor a leghumorosabb, amikor vlogol. Stefanovics Angélának jut a nehéz falat: az új szívet kapó aktivista lányból ő változik át vidéki asszonnyá. Utóbbit azonban nehezen találja, ahogy mi is nézőként: bár az átalakulását egy folyamat jelzi (lassan „öltözik be” kendős nénikének), bizonytalanok vagyunk ebben a nyilván mesei, nem realista átváltozásban; a rendkívülisége nem érzékelhető, a valóságossága nem hihető. A fogyatékos (és fekete) fiú új fordulatot hoz a történetbe (ismét Friedenthal), humorforrásnak jó, de nem jutunk messzebbre vele. Nem tudok rájönni, a humoron kívül mit jelenthet még – társadalomkritikának és sztorinak egyként kevés ez; le is ül az előadás ezekben a jelenetekben. Van azonban megrendülési pillanat is, a világos-sötét színek keverésének Pintér komoly tudója. És ebben a történetben is a legártatlanabb bukik el, éppen az, aki feláldozza magát másokért.
Pintér közvetlen megszólalással nyit és zár, reflektálja a színjátéki keretet, bár ennek mintha most az volna az olvasata, hogy nem sikerül belevágni erőteljesen az eseményekbe. S érezhető ugyan a drámai, írói lehetőség az „elcserélt szív” sztoriban, de sem ez, sem a mögöttes, rejtett szándék, amit ez az előadás el akart beszélni, nem tárult fel.
Szkéné, március 27.
