Talán ez is a magyarázata annak, hogy miért ilyen gazdag és valóban progresszív a bábszínházi kultúra, legalábbis az a szűk keresztmetszet, amit a Bábu Fesztiválon látni lehetett. Vidéki bábszínházak vendégeskednek, valamint egy független, egyszemélyes társulat. Távol tehát a központi csatározásoktól, de évszázados küzdelemben is, hiszen a kistestvér, a bábszínház vagy általában a gyermek- és ifjúsági színház nem azonos rangú a felnőttszínházzal; a felnőtt- vagy drámai színház a presztízs nálunk. Szkeptikusan azt mondhatnám, majd amikor a magyar társadalom a bármilyen korú gyermeket ugyanúgy fogja tisztelni, mint a felnőttet, talán eljön az egyenlőség ideje. Sokkal kisebb szakmáról is van szó, ami a pályán lévők állítása szerint politikailag nem széttöredezett, megosztott, szétharcolt.
Az egyetem is képezi a bábművészeket és
-rendezőket. Zajlik egyfajta nemzedékváltás is, több a fiatal, meghatározó helyzetben lévő alkotó, többen külföldön tanultak, és megjelennek a női alkotók is. A vidéki bábszínházak közül többen pedig valóban műhelyszerűen tudnak működni: intenzív, csak a színészi, alkotói munkára fókuszáló feladatok vannak, sokat játszanak, jó a „kondijuk”, nem ingáznak, mint gyakran a vidéki színészek. Vannak bábszínházak, ahol erős hagyományok alakultak ki az elmúlt fél évszázadban: Kecskeméten a Ciróka, Debrecenben a Vojtina, és „csak” két évtizedesek, mint Szombathelyen a Mesebolt Bábszínház, vagy egészen friss kezdeményezések, mint Fabók Mancsi egyszemélyes független színháza. Bár a távolból ez kevésbé érzékelhető, egy összetartóbb, egymás iránt érdeklődő szakma rajzolódik ki. Azzal, hogy a Budapest Bábszínház ad otthont (immár 8. alkalommal) a vidéki társainak, önmagát és egyben a bábos műfajt is erősíti. S nem utolsósorban – ezeken az előadásokon is jól látható nyomokat hagyva – mégiscsak van egy sok száz éves magyar bábszínházi, vásári színjátéki hagyomány olyan nagyszerű művészek élő szellemével, mint Kemény Henrik.
A fesztivál idén tematikus: a népmesék állnak a fókuszban. Látunk egy világteremtést és négy (szerelmes) hőstörténetet; itt is rendkívül gazdag (magyar, de nem csak) hagyományra lehet támaszkodni. S van valami, amit oly sokszor hiányolunk a „felnőttszínházból”: a látvány, a vizuális művészet gazdag élményt nyújt. A kortárs magyar színházban a vizuális kultúra gyakran nagyon szegényes vagy csak unalmas (ez részben persze pénz kérdése is). A bábművészet sokkal szimbolikusabb műfaj, és a „csodatevéseknek” elemi része a látvány, maga a báb. Olyan egyedi látványok, finom kis kézműves alkotások ezek – leggyakrabban a vásári játékok átalakítható ládikói, szekerei –, amik igazi varázslatra képesek. Kiváló Rumi László két rendezése (kecskeméti és szombathelyi), gazdag látványvilággal és bábokkal; a Ciróka előadásában Balla Gábor, a Mesebolt darabjában Boráros Szilárd a tervező, utóbbi tervezte a Markó Róbert rendezte paravános bábjáték elemeit, bábjait is, a Szerencsés Jánost, amely előadás leginkább idézte a vásári játék és főleg Kemény Henrik „ördögverő” hagyományát, Schneider Jankó színművész kiemelkedő munkájával.
Ugyanígy integrált a zene, a tánc, a színészi mozgás, és immár hagyomány a (látható vagy láthatatlan) bábszínész dinamikus, sokszor vicces kapcsolata a zenésszel, aki élőben muzsikál számtalan, általában népi hangszerein. A zene egyszerre hangulatteremtő, ellenpontozó, népdalokból építkező; a zenész a színészek és kalandok segítői, viccesen akadékoskodó figurák. A kecskemétiek teremtéstörténetében, az Égig érő mesefa első virága – Medve ének című egyszemélyes darabban Krucsó Rita Júlia remekel, ahogy szintén egyszemélyes a lenyűgőző, már-már ősi mesemondói típust megtestesítő Fabók Mariann a Háromágú tölgyfa tündére saját rendezésű, szerzésű és előadású darabjában, melynek szépséges látványvilágát Mátravölgyi Ákos tervezte. A színészek általában is nagy és komplex feladatokhoz jutnak ezekben az egy- vagy pár szereplős darabokban; sokoldalúnak kell lenniük, és a sok munka meg is hozza gyümölcsét.
A népmesei történeteket pedig mai alkotók írják; Markó Róbert saját szövege is egyszerre hagyományos történetszövésű, de mai és vicces, ahogy a zalaegerszegiek A mindenlátó királylányának is olyan eleven, az agresszióval is játszadozó szövege van (Gimesi Dóra munkája), amelyet sokáig ismételget még magában a gyerekközönség. A történetek ezúttal nagyon hasonlók – a királylányszabadító, bátor hősök, királyfiak vagy szegénylegények, akik boszorkányokkal, sárkányokkal, ördögökkel csatároznak; a lányok inkább passzívak és szabadításra várnak. Ezt a ma már kritizálható nemi szerepleosztást éppen a női szereplők (színésznők) másféle, sokkal komplexebb aktivitása ellenpontozza: a szerepek szerencsés megsokszorozása.
Budapest Bábszínház, 8. Bábu Fesztivál, március 22–24.
