Színház

Semmi biztos

Jérôme Bel színháza

  • Tompa Andrea
  • 2017. április 9.

Színház

Mahatma Gandhi úgy vélte, hogy az egyszerűség teszi a dolgokat univerzálissá. A 90-es évek közepén indult francia koreográfus, Jérôme Bel alkotásainak fontos jellemzője az egyszerűség és az univerzalitás, miközben sokszor lokális és konkrét dolgok vannak a színpadon.

Egyszerűsége Peter Brook színpadánál is továbblép, mert Bel felismerhető, csak rá jellemző formát sem hozott létre. A koreográfus honlapján az Indokok jegyzéke menüpont alatt több film online megnézhető, Bel elemzi bennük az előadásait – az egyszerűség bonyolult elemzést tesz indokolttá. Belt a konceptuális tánc koreográfusaként tartják számon; egyfajta filozófiai táncszínpad ez, de a filozófia könnyen hozzáférhető, a felülete könnyen megközelíthető. Jérôme Bel színpadi munkássága a kortárs világ alapgondolatainak enciklopédiája: sokkal inkább gondolatok vannak a színpadon, mint érzéki élmények vagy látvány. Mégis konkrét, személyes darabok, ugyanakkor hideg, intellektuális, minimalista művek; a cool fun fontos jellemzőjük. A nézőre gyakorolt mentális, érzelmi hatás talán a legfontosabb alkotóelemük: aktivizálni, ami a nézőben van, keresni a hagyományos reprezentációban elveszett kapcsolatot, átkeretezni szokásainkat.

Bel műveiben nincs „spektákulum”, sem hagyományos értelemben vett „profi” tánc, de a „szórakozás” iránti igényünket is felül kell vizsgálnunk. Általában színházban azt várjuk, hogy lemegy a nézőtéren a fény, feljön a színpadon, megjelennek a színészek, és kezdődik a spektákulum, mi pedig boldogan kukkolunk. A The Show Must Go On című előadása ennek a várakozásnak a felülvizsgálatával kezdődik: a Tonight, tonight jól ismert slágere teljes sötétben megy le, a színészek (civilek) a 14. percben lépnek be. Jérôme Bel minden darabja átkeretezi a nézői tudást, várakozást, szokásokat. Arra kérdez rá, mi van a fejünkben: például amikor a Sérült színház színészei (Down-kóros, autista, más fogyatékkal élők) egyenként kijönnek az üres színpad elejére, és semmi mást nem tesznek, csak hagyják, hogy a néző hosszan szemlélje őket. Mit szemlélünk valójában? A saját gondolatainkat, elsősorban inkább érzéseinket a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban. Van-e más olyan élethelyzet, amikor szabadon, kíváncsiságunkat kielégítve így szemügyre vehetjük őket? Miután mindez lezajlott, s kellően megbámultuk őket, mint régmúlt cirkuszi „szörnyeket”, szakállas nőket vagy óriásokat, most már ismerősként térnek vissza, különösségük, furcsaságuk kioltódott. Ezután megdöbbentő mindennapiságuk, szimpla átlagemberi mivoltuk bontakozik ki; hozzánk hasonlók. Amikor a The Show Must Go On táncosait kezdjük el nézni, a civilek hétköznapisága megdöbbentően érdekessé, tartalmassá tud válni. Hogyan? Mitől? Nem „csinálnak” semmit, ám tekintetünknek kitett színpadi jelenlétük magának a létezésnek, a mindennapiságnak a pátoszmentes, szinte észrevétlen, csak színpadon feltárulkozó szépségét teszi nyilvánvalóvá, észrevehetővé.

A „koreográfus, aki nem koreografál” címke már egy másik, szintén francia (belga) kortárs koreográfusnak, Alain Platelnek is kijárt. Jérôme Bel sem „koreografál”, előadásaiban még voltaképpen tánc sincs szükségszerűen. Mulatságos, hogy bő évtizede emiatt be is perelték, mert nem voltak „értékelhető” tánclépések egy táncelő­adásként meghirdetett előadásban.

Eddig három produkciója volt látható a Trafóban, mindhárom különböző szereplőcsoportokkal: profik, civilek, sérült emberek. Ezek a szereplőcsoportok arra mutatnak rá, hogy a színpad nem a kiválasztottak birodalma csupán, hanem mindenkié. A tánc demokratizálódásáról is beszélnek Jérôme Bel előadásai kapcsán. A virtuózok világát is átkeretezi: hagyományosan az elérhetetlen, csodálatos táncosok külön világban élnek, aurájuk van és mindig saját tökéletességükben jelennek meg; Jérôme Bel azonban úgy ülteti fel a virtuóz thai táncost, Pichet Klunchunt a színpadra (és önmagát, mint profi koreográfust), mintha épp interjút készítene; ebből született a csodálatos Pichet Klunchun és én című darabja. Megismerjük a thai táncost, születésének történetét, a régi, klasszikus keleti táncformát, mindezt úgy, mintha egy tánctörténeti egyetemi órán volnánk. Ám azt is megismerjük, hogy a táncforma mára nehezen „olvashatóvá” vált, a kódokat a néző nem érti, a forma kihalt; a thai khon stílusú tánc ma Thaiföldön turistáknak játszott látványosság. Jérôme Bel maga pedig a konceptuális tánc képviselőjeként saját gondolatairól beszél ugyanebben a darabban. Elkezdődik egy olyan Kelet–Nyugat-párbeszéd, amiből a Nyugat nem vesztesként jön ki (mint koráb­ban a színháztörténetben, mind­azok­nál az alkotóknál, akik Kelet fele fordultak: Artaud, Brook és még sokan), de nem is nyertesként. Éppen a dolgok rendkívüli bonyolultsága, ambivalenciája mutatkozik meg. És Jérôme is bemutat néhány „konceptuális” táncjelenetet, amiben ugyan nem történik szinte semmi, mégis mély filozófiai jelentések bontakoznak ki: Jérôme arról beszél, hogy nem kíván a néző fölé helyezkedni azáltal, hogy ő többet tud, jobb, ügyesebb, kifinomultabb. Olyan „üres” képekkel, mindennapi mozdulatokkal dolgozik, ami alatt a néző önmagára reflektálhat. „És ezért miért fizetnek a nézők?” – teszi fel a logikus kérdést keleti beszélgetőtársa. „Mert ilyen a kortárs művészet”, hangzik a válasz, semmi bizonyosság nincs, csupa kockázat, ez a lényege.

Jérôme Bel negyedszer is Budapestre jön; március 16. és 18. között Gala című darabja látható a Trafóban.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.