Egyszerűsége Peter Brook színpadánál is továbblép, mert Bel felismerhető, csak rá jellemző formát sem hozott létre. A koreográfus honlapján az Indokok jegyzéke menüpont alatt több film online megnézhető, Bel elemzi bennük az előadásait – az egyszerűség bonyolult elemzést tesz indokolttá. Belt a konceptuális tánc koreográfusaként tartják számon; egyfajta filozófiai táncszínpad ez, de a filozófia könnyen hozzáférhető, a felülete könnyen megközelíthető. Jérôme Bel színpadi munkássága a kortárs világ alapgondolatainak enciklopédiája: sokkal inkább gondolatok vannak a színpadon, mint érzéki élmények vagy látvány. Mégis konkrét, személyes darabok, ugyanakkor hideg, intellektuális, minimalista művek; a cool fun fontos jellemzőjük. A nézőre gyakorolt mentális, érzelmi hatás talán a legfontosabb alkotóelemük: aktivizálni, ami a nézőben van, keresni a hagyományos reprezentációban elveszett kapcsolatot, átkeretezni szokásainkat.
Bel műveiben nincs „spektákulum”, sem hagyományos értelemben vett „profi” tánc, de a „szórakozás” iránti igényünket is felül kell vizsgálnunk. Általában színházban azt várjuk, hogy lemegy a nézőtéren a fény, feljön a színpadon, megjelennek a színészek, és kezdődik a spektákulum, mi pedig boldogan kukkolunk. A The Show Must Go On című előadása ennek a várakozásnak a felülvizsgálatával kezdődik: a Tonight, tonight jól ismert slágere teljes sötétben megy le, a színészek (civilek) a 14. percben lépnek be. Jérôme Bel minden darabja átkeretezi a nézői tudást, várakozást, szokásokat. Arra kérdez rá, mi van a fejünkben: például amikor a Sérült színház színészei (Down-kóros, autista, más fogyatékkal élők) egyenként kijönnek az üres színpad elejére, és semmi mást nem tesznek, csak hagyják, hogy a néző hosszan szemlélje őket. Mit szemlélünk valójában? A saját gondolatainkat, elsősorban inkább érzéseinket a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban. Van-e más olyan élethelyzet, amikor szabadon, kíváncsiságunkat kielégítve így szemügyre vehetjük őket? Miután mindez lezajlott, s kellően megbámultuk őket, mint régmúlt cirkuszi „szörnyeket”, szakállas nőket vagy óriásokat, most már ismerősként térnek vissza, különösségük, furcsaságuk kioltódott. Ezután megdöbbentő mindennapiságuk, szimpla átlagemberi mivoltuk bontakozik ki; hozzánk hasonlók. Amikor a The Show Must Go On táncosait kezdjük el nézni, a civilek hétköznapisága megdöbbentően érdekessé, tartalmassá tud válni. Hogyan? Mitől? Nem „csinálnak” semmit, ám tekintetünknek kitett színpadi jelenlétük magának a létezésnek, a mindennapiságnak a pátoszmentes, szinte észrevétlen, csak színpadon feltárulkozó szépségét teszi nyilvánvalóvá, észrevehetővé.
A „koreográfus, aki nem koreografál” címke már egy másik, szintén francia (belga) kortárs koreográfusnak, Alain Platelnek is kijárt. Jérôme Bel sem „koreografál”, előadásaiban még voltaképpen tánc sincs szükségszerűen. Mulatságos, hogy bő évtizede emiatt be is perelték, mert nem voltak „értékelhető” tánclépések egy táncelőadásként meghirdetett előadásban.
Eddig három produkciója volt látható a Trafóban, mindhárom különböző szereplőcsoportokkal: profik, civilek, sérült emberek. Ezek a szereplőcsoportok arra mutatnak rá, hogy a színpad nem a kiválasztottak birodalma csupán, hanem mindenkié. A tánc demokratizálódásáról is beszélnek Jérôme Bel előadásai kapcsán. A virtuózok világát is átkeretezi: hagyományosan az elérhetetlen, csodálatos táncosok külön világban élnek, aurájuk van és mindig saját tökéletességükben jelennek meg; Jérôme Bel azonban úgy ülteti fel a virtuóz thai táncost, Pichet Klunchunt a színpadra (és önmagát, mint profi koreográfust), mintha épp interjút készítene; ebből született a csodálatos Pichet Klunchun és én című darabja. Megismerjük a thai táncost, születésének történetét, a régi, klasszikus keleti táncformát, mindezt úgy, mintha egy tánctörténeti egyetemi órán volnánk. Ám azt is megismerjük, hogy a táncforma mára nehezen „olvashatóvá” vált, a kódokat a néző nem érti, a forma kihalt; a thai khon stílusú tánc ma Thaiföldön turistáknak játszott látványosság. Jérôme Bel maga pedig a konceptuális tánc képviselőjeként saját gondolatairól beszél ugyanebben a darabban. Elkezdődik egy olyan Kelet–Nyugat-párbeszéd, amiből a Nyugat nem vesztesként jön ki (mint korábban a színháztörténetben, mindazoknál az alkotóknál, akik Kelet fele fordultak: Artaud, Brook és még sokan), de nem is nyertesként. Éppen a dolgok rendkívüli bonyolultsága, ambivalenciája mutatkozik meg. És Jérôme is bemutat néhány „konceptuális” táncjelenetet, amiben ugyan nem történik szinte semmi, mégis mély filozófiai jelentések bontakoznak ki: Jérôme arról beszél, hogy nem kíván a néző fölé helyezkedni azáltal, hogy ő többet tud, jobb, ügyesebb, kifinomultabb. Olyan „üres” képekkel, mindennapi mozdulatokkal dolgozik, ami alatt a néző önmagára reflektálhat. „És ezért miért fizetnek a nézők?” – teszi fel a logikus kérdést keleti beszélgetőtársa. „Mert ilyen a kortárs művészet”, hangzik a válasz, semmi bizonyosság nincs, csupa kockázat, ez a lényege.
Jérôme Bel negyedszer is Budapestre jön; március 16. és 18. között Gala című darabja látható a Trafóban.
