Felmegy a színpadra Lakatosné Jutka, a közönség kitörő tapssal ünnepli. Elkezdődik valami, ami fórumszínháznak nevezhető, bár senki sem irányítja a beszélgetést. Lehet szabadon kérdezni, felelni, a közönség egymásnak is válaszolgat. Már-már forradalmat kirobbantani kész indulatok ébrednek: mit lehet tenni az utcán élőkért, kinek volna a dolga, miért van ennyi szegény ember, mit tesznek a vezetők és az egyházak, hiszen úgymond keresztény kormány van.
A vállalkozás szimpatikus: Szalai Kriszta a rádióban hallotta Lakatosné Jutka élettörténetét, felkereste őt, beszélgettek, ezután maga is kiment néhány éjszakára az utcára, végül előadás lett belőle. Az est mögött igazi „akarás” van, misszió. Talán túlságosan is erős ez a misszió, vagy inkább kontrollálatlan: Szalai azzal bocsát el az előadás végén, hogy reméli, hazafele menet már tudjuk, hogy min gondolkozzunk. Ám lehet, hogy eddig is gondolkodtunk, vagy tettünk, a közönségben vannak is „profik”, a hajléktalan embereket segítő civilek, A Város Mindenkié csoport képviselői, legalább három szociológus és mások.
A színésznő az erős történetet a leghagyományosabb reprezentációs formában és játékmódban tárja elénk: a szemünk láttára beöltözik utcán élő nőnek (tiszta ruhák, piszkosságot keltő smink és egy általam sosem látott, fogra kenhető krém, ami a fogak rossz állapotát hivatott jelezni). És erősen, túl erősen dolgozik az érzelmi hatással, egyfajta öntudatlan, talán szándéktalan vádemeléssel. Rendjén van, felelős mindenki, de ne állítsanak a szőnyeg szélére. A túl erős érzelmi hatások különbözőképpen hatnak; mellettem valaki sír, engem inkább eltávolít. Kicsit sok az önsajnálat, ahogy előadja ezt a történetet, színészként akkor a legjobb, amikor dühösen kitör; elfojtott indulatai jól jelzik azt a helyrehozhatatlan hajótörést, amit ez az élet elszenvedett. Az estnek nincs külső rendezője, dramaturgja, szakértője. Az elején érthetetlen szerepű vécépapír-tekergetésre is invitálják a közönséget, mintha valami csapatépítés folyna (semmi értelme egyébként), miközben a színésznő a színpadon jól érzi magát a zenére, táncikál. Aztán belecsapunk az élettörténetbe.
Lakatosné Jutka sorsa rendkívüli, és mégsem az: minden hajléktalansors valahogy nagy történet. Intézetben nevelkedő, de örökbe nem adható, abuzált gyermek áll a startvonalnál. Lakatosné, immár maga a konkrét, valóságos és sorsát méltósággal viselő ember legmegrendítőbb pillanata, amikor a saját életét tönkrementnek, szarnak nevezi. Olyan, mint egy fekete lyuk, minden szó fölöslegessé válik. Felkavaró mondatokat mond a megbocsátásról, meg lehet-e bocsátani a szülőknek, az elkövetőknek.
A színész tudása a színházi előadás: egy megismételhető, hatásokra építő, kiszámított útvonalon haladó mű létrehozása. A „valódi szereplő”, Lakatosné tudása puszta lénye, saját és hajléktalan embertársai sorsáról való gondolkodása, tartása. Lakatosné „lejátszhatatlan”, vagyis nyilvánvalóan sokkal erősebb, hiszen hitelességéhez nem férhet kétség; a színész mégis fontos közvetítő. Különösen itt, hiszen a Centrál Színház stúdiótermében vagyunk, nem független színházban, vagy a Kálvin téren nézünk egy flash mobot. Utóbbi módszert egy fiatal szociológus ajánlgatja a színésznőnek. Csodás gondolat: csinálja meg spontán módon a monológját az arra járó embereknek. Figyelni fognak, állítja, amivel én is egyetértek (és azt is gondolom, hogy az sokkal kortársibb színház lenne). Egy idős férfi ráförmed a lányra: csináld meg te! Mintha a férfi „színházi élményét” akarná valaki elvenni, azt a hagyományos formát, hogy egy színésznő belebújik a szerepbe, a közönség pedig kényelmes zsöllyéből nézi mások nyomorát.
Szalai Kriszta vállalásának fontosságát ebben a közvetítői szerepben látom: olyan emberekhez szól a színház nyelvén, akik egy alternatív, kortárs színházi formában nem találkoznának ezzel az élettel (mert nem járnak ilyen színházakba, vagy idegen számukra), másrészt tágítja a színházról való felfogást. Jó helyen teszi, mondjuk. Ugyanis a hajléktalantörténet és a fórumszínházi forma fura helyre került: egy szórakoztató színházba. Alant, a nagyszínpadon épp arról van szó – a színház legsikeresebb, sztárokkal játszott darabjában –, hogy ha majd kimosdasz a koszos ruháidból és nyelvezetedből, ha majd magamhoz emellek és megtanulsz végre rendesen beszélni, nem holmi dialektusban, akkor majd elég jó leszel, akár feleségül is vehetlek. A My Fair Lady enyhén szólva idejétmúlt, senki által felül nem vizsgált, nagyon is kirekesztő gondolatra épül. Nem tudom hát, milyen színházban is vagyok, milyen szellemi vállalásai vannak ennek a színháznak, de amit az egyik színpadon állítanak, azt a másikon épp cáfolják.
Centrál Színház, február 24.
