Kár, hogy ebből a remekműből oly kevés valósul meg a Vígszínház színpadán, ebben a gondolatilag, érzékileg is szegényes előadásban. Nehéz eldönteni, hogy a színre vivők szándéka mi is volt – nem az a szándék, amit „üzenetnek” hívunk, attól isten őrizz. Nincs igazi színpadi világteremtés, de jóízű történetmesélés vagy önfeledt játszadozás sem, emberi viszonyok vagy legalább valamiféle összetettebb emberábrázolás. Szerelmi üldözés, küzdelem, hódítás, izgalmas át- és visszaváltoztatások sem láthatók.
A színpadi látványvilág (Horváth Jenny munkája) oly nehezen értelmezhető, hogy spekulálni kezdek: hogyan kerültünk az Athén melletti erdőből egy óriási, a Víg egész színpadát betöltő, épített belső térbe, afféle könyvtárszobába? Mintha Prospero könyvtárában volnánk; A vihar megidézése nem volna indokolatlan, a darabbeli manó vagy lidérc, Pukk és Ariel rokonok – de vajh’ mi volna ennek a következménye?
Az első jelenetben még van valami ígéretes nyerseség: Theseus éppen bejelenti nekünk, hogy küzdelem árán meghódította Hyppolitát, és rövidesen feleségül fogja venni. A színész papírból olvassa fel mondandóját, mintha a szerelmi vallomás nem belülről fakadna, hanem valami külsődleges, felvett szerep lenne. Ez jó indítás. Hyppolita pedig, „az amazonok királynője” Járó Zsuzsa színrevitelében talán az egyetlen szerepalak, akinek felépül valamilyen belső története: őt tényleg megtörik, leigázzák, de összeszorított foggal érzelmes, erélyes marad, reagál mások szerelmére, meghatódik. Járó Zsuzsának van belső élete, végig nézhető, látványosan kiemelkedik. Csakhogy Theseus (Király Dániel) és közte nemigen látható semmiféle viszony, sem most, sem később; főleg nem erotika. A négy erdőben tévelygő szerelmes ábrázolása ugyanilyen felületes marad, a színészvezetés kevéssé meggyőző: sem megragadható, érdekes karaktereket, személyiségeket nem kapunk, sem a színész nem tud feltárulkozni valami belső, saját anyagból.
A szöveg aligha hibáztatható a hiányosságokért. Nádasdy Ádám mindent bevilágító fordítását (Fodor Géza jellemezte így) Závada Péter írta színpadra Fekete Ádám dramaturggal és Kovács D. Dániel rendezővel, a színészi improvizációkat felhasználva. Az egyik szövegszintet az erősebb közbeszéd, modernitás fele tolva, a manóvilágot költőinek hagyva, teletűzdelve aktualitásokkal és hétköznapiságokkal, de meg is verselve. Ez jó így. És persze alaposan meg is húzva a szöveget, amitől valahogy nehezen születnek meg a szituációk (nem értjük a szerelmi viszálykodást például Oberon és Titánia közt), minden felgyorsul, és ettől felületesnek tűnik. Bár alighanem az eredeti és teljes szöveg is gyors, hiszen vígjáték. Olykor többet időzünk a jópofa ötleteknél, egy manópárnál, a darabban egyébként meg nem jelenő, ellopott indiai gyermeknél, mint az emberi dolgoknál, szereplőviszonyoknál. Színes, üres világ benyomását kelti mindez, az üresség reflektálása nélkül, és humor sincs sok. Kovács D. Dániel klasszikusokra szakosodott ifjú rendező, de ez most igen talmi játék.
Szép az, ahogy zenével Titániát álomba ringatják az énekesek a nézőtéren; kár, hogy ez is csak egy ötlet, további következmények nélkül. Pukk figuráját Kovács D. afféle mefisztói alaknak képzeli el, így képzelte a drámát elemző Jan Kott is: ez a manó tényleg nem sok jót tesz, inkább összezavar mindent, talán a bosszú mozgatja. Eszenyi Enikő játssza a szerepet, ő szimbolizálja a darabot is, a plakátokon is ő szerepel. Hosszú, fekete kabátban, fehérre festett arccal, bottal; beszéde a pátosz határait súrolja, széthúzott, lassú. A démoni alak azonban nem születik meg, nincs „személyisége” Pukknak, inkább üres, teátrális forma, de személyessége sincs, hiszen külsődleges eszközökből van összerakva. Domináns figura (mint igazgató-színész, ez hozzá is adódik alakjához), nehéz elhinni, hogy neki Oberon vagy bárki parancsolna.
Azonban minden lehetőség adva van egy fergeteges színjátszócsoport, az úgynevezett mesteremberek jeleneteihez. Remek színészek alkotják a csapatot: Hajduk Károly, Stohl András, Hegedűs D. Géza, Varjú Kálmán és mások. Stohlnak jut az oroszlánrész, helyesen, és ő viccesen játszik saját sztáraurájával, magabiztosan, színészi népszerűségéből dolgozik, a színpad elejére menve incselkedik, játszik, „ripizik”, ahogy mondani szokás, jól áll neki. Azonban az egész mesterembercsapat együtt mégsem működik: nincs kitalálva, hogy ez az amatőr társulat, akik a pincében, vidéken, ötven ember előtt ingyen játszanak, ki itt és most. Amatőrök, akik beléptek a Vígbe, és végre pénzt keresnek? Ennek volna kifutása, de mintha nem mernék vállalni. S ugyan vannak hivatkozások a megszűnt független játszóhelyekre – a legújabb fájdalmas veszteség a Hátsó Kapu –, de van-e ennek bármi következménye? Ahhoz, hogy ez a periférián lévő, lúzer kis társulat valamilyen jelentést hordozzon színházilag, ahhoz nekik a Vígszínház valóságához kéne valahogy, akár kritikusan viszonyulniuk, hiszen ők most itt vannak a „tutiban”.
A mesteremberek utolsó színre lépése, amikor eljátsszák a kis előadásukat, jól sikerül, mert zárt jelenet. És ahogy az esküvőjét ünneplő Hyppolita–Járó Zsuzsa meghatódik az amatőrök szerelmi történetén, felsejlik az, amit az előző három óra nem mesélt el: hogy míg a színházban, a színjátékban mintha lehetséges volna a vágy, a szerelem, a fájdalom, az életben azonban – mi is van helyette?
Vígszínház, február 26.
