Greff András

A kilencvenes évek utolsó néhány esztendejében figyelemre méltó egyidejűséggel köszönt le a színről az amerikai noise-rock mezőny - a búcsút még közvetlenül megelőzően is remekműveket világra vajúdó - élvonala:

Nem tudom, önök hogy vannak ezzel, de nekem mostanában hiányoznak az izgalmas csajok a popzenéből. Azok a lányok, akikért odáig lehetne lenni, de nem elsősorban azért, mert olyan bájos pofijuk van.

A norvég zenekar jelentősebb európai és amerikai bázisra nagyjából 2000 táján kezdett szert tenni, addig csupán a hazájában és Németországban csengett jól a neve.

Többéves hagyománnyal szakítunk most, kedves olvasó: ezeken a hasábokon évről évre a Sziget elégtelen rockzenei felhozatala miatti sopánkodással nyitottuk meg kis gitárcentrikus bédekkerünket, ám ettől most eltekintenénk. Mert akár a későbbi fesztiválkezdés az oka, akár nem, évek óta nem volt ennyire vonzó a mezőny. Hogy tökéletesen naprakész volna, azt azért nem állítanám, de ez csak a telhetetlenség: panaszra ezúttal tényleg semmi ok.

Ha egy zenekarnak egyszer összejött az igazán nagy dobás, tagjai akár mindvégig megélhetnek belőle - elsőként erre kellett gondolnunk szerda este a PeCsában.

A hetvenes éveknek, úgy tűnik, sosem szakad vége a könnyűzenében.

Végre itt a nyár, de van még egy jó hírem: úgy tűnik, mostanra már valóban kifújt a nu-metál mozgalom.

A New York-i Unsane 1998-ban tűnt el a szemünk elől, a miértekről két éve, a Lambhouse című vá-logatáslemezének füzetkéjében olvashattunk.

Hátrahagyván az év dermedt elsõ hónapjait, a lemezpiac is élénkülni látszik: az amerikai indie-rock élmezõnyébõl mindjárt három zenekar is új anyaggal jelentkezett a napokban.

A rockzene kétségkívül tud valamit az örök visszatérés mítoszáról: az amerikai underground fajsúlyos, vadabb oldala például ismét elképesztõen lendületbe jött az utóbbi idõben. Vert helyzetbõl az uralkodói trónig - szóba hozható volna itt a teljes, mostanra már voltaképp tradicionális heavybe forduló új hardcore-mezõny, de engem, ha már zúzásról van szó, sokkal jobban lázba hoz néhány egészen öntörvényû, rendkívüli energiákat felszabadító friss zenekar. Részemrõl ezen a terén most béke van: nemrég a Mastodon komplex és epikus természetû Leviathanja, most meg az új High On Fire ütött ki, ízes parasztlengõssel.

Jeff Buckley halála (1997, Memphis) óta megfigyelhetõ egy határozott irányú fokuszálás a zenebarátok körében. Vajon keveredik-e még elénk olyan fiatal dalszerzõ-trubadúr, aki a Grace alkotójához mérhetõ, ha csak megközelítõleg is? Hát, nem tudom. Az ilyesféle méricskélésbõl nem szokás jól kijönni, de annyit azért kijelenthetek: az egyáltalán szóba hozható kevesek közül az én szívemhez Rufus Wainwright áll a legközelebb.

Lassacskán úgy viszonyulhatunk az Ipecachoz, akár tíz évvel ezelõtt a Touch & Góhoz: amennyiben egy lemezen ennek a cégnek a logója virít, nyugodtan megvásárolhatjuk belefülelés nélkül is. Greg Werckman (korábban Jello Biafra mellett az Alternative Tentacles munkatársa) és Mike Patton rockénekes, zenei kalandor irányítja a lemezkiadót, s bár fõleg rockzenei kiadványokkal bûvölnek el, az Ipecac profilja távolról sem korlátozódik a gitárokra, gondoljunk csak a közelmúltban nálunk is megfordult Kid 606 elektronikus finomságaira, de még inkább: ismerkedjünk meg a Flat Earth Societyvel.