Vágóhíd (Unsane: Blood Run)

  • Greff András
  • 2005. május 12.

Zene

A New York-i Unsane 1998-ban tűnt el a szemünk elől, a miértekről két éve, a Lambhouse című vá-logatáslemezének füzetkéjében olvashattunk.

A New York-i Unsane 1998-ban tűnt el a szemünk elől, a miértekről két éve, a Lambhouse című vá-logatáslemezének füzetkéjében olvashattunk. Ronda egy történet: az interjúkörútjával éppen Bécset érintő Chris Spencer gitáros-énekest katonának nézte két helyi antimilitarista surmó, és úgy összeverte az utcán, hogy majd' belerokkant. Spencernek hosszú hónapjaiba került, hogy egyáltalán újra járni tudjon - előbb a briliáns, az anyazenekar bluesosabb verziójaként leírható Cutthroats 9-projekttel dolgozta fel a traumáját (Cutthroats 9, 2000), aztán 2003 magasságában már úgy érezte, nem lehet teljes az élete, ha abban nem kap újra szerepet az Unsane. Zenekarát a legerősebb, az utolsó két lemezről ismert felállásában alakí-totta újjá: a dobos Vinny Signorelli, bőgőn meg az utóbbi években a Player's Clubbal ugyancsak kíméletlen zajterrort művelő Dave Curran vakar.

Az Unsane Dario Argento 1982-es filmjétől kölcsönözte a nevét, korántsem véletlenül: zenéje éppen olyan véres és stílusos, mint a jó nevű olasz majsztró jelentősebb munkái. A kilencvenes évek elején a noise-rock tán legfontosabb szereplője: egy egész oldalt be tudnánk tölteni azoknak a nevével, akik vígan építkeztek négy kiváló lemezének (Unsane; Total Destruction; Scattered, Smothered & Covered; Occupational Hazard) témáiból. Ám nem csupán ezért megkerülhetetlen. Egy Unsane-lemez végigülése ugyanis a legsúlyosabb élmények egyike, amit csak rockzene nyújthat. Töményen halálszagú zene ez. A három zenész nem engedélyez semmiféle kibúvót: nincsenek finomabb pillanatok, amelyek enyhíthetnék a megpróbáltatásainkat, és nincsen semmi túlzó gesztus vagy pátosz, ami lehetőséget adna arra, hogy ne vegyük őket komolyan. Az Unsane nem ijesztget, nem érdekli őt a túlvilág, a sátán. Ez a zenekar elegendőnek érzi, hogy szembesítsen minket a ki-terített test látványával, s mintha maguk a dalok nem volnának elegendők, megteszi ezt vértől iszamós lemezborítóival is. A végpontig merészkedik el tehát, és ez az új lemez, a Blood Run sem éri be kevesebbel. Kicsit tán több rajta a lassulás, mint az eddigieken, de amúgy minden a régiben: Chris Spencer fogja ütött-kopott, rozsdás Telecasterét, aztán gitárjának száraz hangjaival könyörtelenül a bőrünk alá hasít - majd oda, a nyílt sebbe beleüvölti az összes fájdalmát. Alig negyvenöt perc az egész, de benne van minden, amit sosem akartunk hallani a nagyvá-rosok sikátorairól.

Ez a helyzet. Láttunk mi már sokféle visszatérést, de az Unsane kambekkjénél méltóságteljesebbet még nem nagyon.

Relapse, 2005

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.