Vágóhíd (Unsane: Blood Run)

  • Greff András
  • 2005. május 12.

Zene

A New York-i Unsane 1998-ban tűnt el a szemünk elől, a miértekről két éve, a Lambhouse című vá-logatáslemezének füzetkéjében olvashattunk.

A New York-i Unsane 1998-ban tűnt el a szemünk elől, a miértekről két éve, a Lambhouse című vá-logatáslemezének füzetkéjében olvashattunk. Ronda egy történet: az interjúkörútjával éppen Bécset érintő Chris Spencer gitáros-énekest katonának nézte két helyi antimilitarista surmó, és úgy összeverte az utcán, hogy majd' belerokkant. Spencernek hosszú hónapjaiba került, hogy egyáltalán újra járni tudjon - előbb a briliáns, az anyazenekar bluesosabb verziójaként leírható Cutthroats 9-projekttel dolgozta fel a traumáját (Cutthroats 9, 2000), aztán 2003 magasságában már úgy érezte, nem lehet teljes az élete, ha abban nem kap újra szerepet az Unsane. Zenekarát a legerősebb, az utolsó két lemezről ismert felállásában alakí-totta újjá: a dobos Vinny Signorelli, bőgőn meg az utóbbi években a Player's Clubbal ugyancsak kíméletlen zajterrort művelő Dave Curran vakar.

Az Unsane Dario Argento 1982-es filmjétől kölcsönözte a nevét, korántsem véletlenül: zenéje éppen olyan véres és stílusos, mint a jó nevű olasz majsztró jelentősebb munkái. A kilencvenes évek elején a noise-rock tán legfontosabb szereplője: egy egész oldalt be tudnánk tölteni azoknak a nevével, akik vígan építkeztek négy kiváló lemezének (Unsane; Total Destruction; Scattered, Smothered & Covered; Occupational Hazard) témáiból. Ám nem csupán ezért megkerülhetetlen. Egy Unsane-lemez végigülése ugyanis a legsúlyosabb élmények egyike, amit csak rockzene nyújthat. Töményen halálszagú zene ez. A három zenész nem engedélyez semmiféle kibúvót: nincsenek finomabb pillanatok, amelyek enyhíthetnék a megpróbáltatásainkat, és nincsen semmi túlzó gesztus vagy pátosz, ami lehetőséget adna arra, hogy ne vegyük őket komolyan. Az Unsane nem ijesztget, nem érdekli őt a túlvilág, a sátán. Ez a zenekar elegendőnek érzi, hogy szembesítsen minket a ki-terített test látványával, s mintha maguk a dalok nem volnának elegendők, megteszi ezt vértől iszamós lemezborítóival is. A végpontig merészkedik el tehát, és ez az új lemez, a Blood Run sem éri be kevesebbel. Kicsit tán több rajta a lassulás, mint az eddigieken, de amúgy minden a régiben: Chris Spencer fogja ütött-kopott, rozsdás Telecasterét, aztán gitárjának száraz hangjaival könyörtelenül a bőrünk alá hasít - majd oda, a nyílt sebbe beleüvölti az összes fájdalmát. Alig negyvenöt perc az egész, de benne van minden, amit sosem akartunk hallani a nagyvá-rosok sikátorairól.

Ez a helyzet. Láttunk mi már sokféle visszatérést, de az Unsane kambekkjénél méltóságteljesebbet még nem nagyon.

Relapse, 2005

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.