A New York-i Unsane 1998-ban tűnt el a szemünk elől, a miértekről két éve, a Lambhouse című vá-logatáslemezének füzetkéjében olvashattunk. Ronda egy történet: az interjúkörútjával éppen Bécset érintő Chris Spencer gitáros-énekest katonának nézte két helyi antimilitarista surmó, és úgy összeverte az utcán, hogy majd' belerokkant. Spencernek hosszú hónapjaiba került, hogy egyáltalán újra járni tudjon - előbb a briliáns, az anyazenekar bluesosabb verziójaként leírható Cutthroats 9-projekttel dolgozta fel a traumáját (Cutthroats 9, 2000), aztán 2003 magasságában már úgy érezte, nem lehet teljes az élete, ha abban nem kap újra szerepet az Unsane. Zenekarát a legerősebb, az utolsó két lemezről ismert felállásában alakí-totta újjá: a dobos Vinny Signorelli, bőgőn meg az utóbbi években a Player's Clubbal ugyancsak kíméletlen zajterrort művelő Dave Curran vakar.
Az Unsane Dario Argento 1982-es filmjétől kölcsönözte a nevét, korántsem véletlenül: zenéje éppen olyan véres és stílusos, mint a jó nevű olasz majsztró jelentősebb munkái. A kilencvenes évek elején a noise-rock tán legfontosabb szereplője: egy egész oldalt be tudnánk tölteni azoknak a nevével, akik vígan építkeztek négy kiváló lemezének (Unsane; Total Destruction; Scattered, Smothered & Covered; Occupational Hazard) témáiból. Ám nem csupán ezért megkerülhetetlen. Egy Unsane-lemez végigülése ugyanis a legsúlyosabb élmények egyike, amit csak rockzene nyújthat. Töményen halálszagú zene ez. A három zenész nem engedélyez semmiféle kibúvót: nincsenek finomabb pillanatok, amelyek enyhíthetnék a megpróbáltatásainkat, és nincsen semmi túlzó gesztus vagy pátosz, ami lehetőséget adna arra, hogy ne vegyük őket komolyan. Az Unsane nem ijesztget, nem érdekli őt a túlvilág, a sátán. Ez a zenekar elegendőnek érzi, hogy szembesítsen minket a ki-terített test látványával, s mintha maguk a dalok nem volnának elegendők, megteszi ezt vértől iszamós lemezborítóival is. A végpontig merészkedik el tehát, és ez az új lemez, a Blood Run sem éri be kevesebbel. Kicsit tán több rajta a lassulás, mint az eddigieken, de amúgy minden a régiben: Chris Spencer fogja ütött-kopott, rozsdás Telecasterét, aztán gitárjának száraz hangjaival könyörtelenül a bőrünk alá hasít - majd oda, a nyílt sebbe beleüvölti az összes fájdalmát. Alig negyvenöt perc az egész, de benne van minden, amit sosem akartunk hallani a nagyvá-rosok sikátorairól.
Ez a helyzet. Láttunk mi már sokféle visszatérést, de az Unsane kambekkjénél méltóságteljesebbet még nem nagyon.
Relapse, 2005