A rockzene kétségkívül tud valamit az örök visszatérés mítoszáról: az amerikai underground fajsúlyos, vadabb oldala például ismét elképesztően lendületbe jött az utóbbi időben. Vert helyzetből az uralkodói trónig - szóba hozható volna itt a teljes, mostanra már voltaképp tradicionális heavybe forduló új hardcore-mezőny, de engem, ha már zúzásról van szó, sokkal jobban lázba hoz néhány egészen öntörvényű, rendkívüli energiákat felszabadító friss zenekar. Részemről ezen a terén most béke van: nemrég a Mastodon komplex és epikus természetű Leviathanja, most meg az új High On Fire ütött ki, ízes parasztlengőssel.
A High On Fire vezérének Matt Pike a neve. Ennek az embernek története van. A kilencvenes évek hajnalán a Sleep nevű trióban pengette a gitárját, abban a zenekarban, amelynek szétszívott, szét-csúszott, hipnotikus muzsikájára emlékezve a mai napig kövér könnycseppeket morzsol el a szeme sarkában minden rendes sztónerrocker. A legenda szerint az évekig személygépkocsiban alvó, a koncertek hangerejétől félsüket Sleep-tagság életviteléről keringő anekdoták csordultig voltak szeszszel, droggal és iszonyatos lepattantsággal, a banda lemezei pedig, legfőképp a Jerusalem című, mind-mind e trógerlét szépségesen rémületes himnuszait zengték egy olyan zenei univerzumból, ahol az istent Tony Iomminak hívják. Úgy 1997-ig húzta a banda, Matt Pike-ot az ezredforduló magasságában már a High On Fire-ban láttuk viszont.
A pszichedélikus előélet átcsillámlik olykor e hármas zenéjén (az új lemezen a Sons Of Thunder című zárótétel vibrálása idézi a dicső múltat), de azért a High On Fire már egészen más kategória. Félreértés ne essék, közismert, hogy ezt a zenekart is szégyenletes mennyiségű whisky fűti, de a szétesettséget el lehet felejteni, itt most könyörtelen fokuszáltságról van szó. És hát vérről, tengernyi vérről: a Blessed Black Wings a kardozós-baszós-partraszállós műfaj gyöngyszeme. Megzenésített tatárdúlás. Ha nagyon akarom, a dalaiból ki tudom hallani az előképeket a Motörheadtől a Venomon át mondjuk a Slayerig, de nem érdemes ezzel vesződni: az a pusztító barbár őserő, ami ezeket a számokat mozgatja, ami Matt Pike minden elüvöltött sorából szétsugárzik, nem csupán megrendítő, hanem abszolút sajátos is. A reményteljes, ám még bátortalanabb indulás (The Art Of Self-Defense, 2000) és a nagyszerű, csak cseppet maszatos folytatás (Surrounded By Thieves, 2002) után harmadik lemezén a High On Fire beváltja minden eddigi ígéretét. Aminek magyarázatát érdemes a kifogástalan partnerválasztásban is keresni: Steve Albini producer ismét, mint anno a Helmet, a Neurosis és még vagy száz príma zenekar esetében, képességeik legjavát hajtotta ki a nagyszerű zenészekből - semmi felesleges pátosz, semmi elhajlás, csak a nyers, pogány erő, ütközésig kicsavarva. Ami pedig a hangzást illeti: láthattuk a bandát két éve a Trafóban, hallottuk, ahogyan a három koszos, szakállas, Bukowski tollára illő alak a zsíros ujjakkal megmarkolt hangszereivel csak gyötörte és gyötörte a hallgatóságot azzal a pulzáló zajjal, amíg az bele nem szédült. Na most, ez pont úgy szól, képzelhetik. Csak győzzük utána szellőztetni a vérszagot.
Greff András
Relapse/HMP, 2005
