Mercury Rev: The Secret Migration Oly' rég hallottam a Mercury Revrõl, hogy most utána is kellett gyorsan néznem, akadt-e korábban valamiféle megnyilatkozása, amit elkerültem. De nem: 2001 óta a The Secret Migration az elsõ életjel. Négy esztendõ, ahogy mondani szokás, nagy idõ, ám bizonyos értelemben mégis érintés nélkül suhant el a zenekar felett: a Jonathan Donahue vezette brigádnak ez a hatodik lemeze tökéletesen simul ahhoz az ívhez, amelyet a See You On Other Side-dal kezdtek felrajzolni az - énekesváltás-sal és stílusmódosítással tarkított - 1995-ös évben. Az új albumon ugyanaz az egészen unikális, színes és szélesvásznú, leheletfinom pszichedélikus varázslás zajlik, mint az eddigieken, ahogyan az õrjítõen sokféle tónust felvonultató hangszerelés sem módosult jelentõsen. Ám feltûnõ, hogy az így felfestett világ most milyen ragyogó színeket öltött, hogy azt ne mondjam, mennyire idillivé vált. Semmi kétség: a lemezcímben megjelölt kivándorlás Árkádia földjére szól. Ahol, bármerre nézzünk is, csakis az éteri szépség, az üdeség meg a roskadozó gyümölcsfák. Hogy ennek a megközelítési módnak nyilvánvaló veszélyei vannak, az kétségtelen: a Mercury Rev utóbbi lemezein a háttérben csendben ólálkodó Walt Disney-fíling most nyugtalanító módon az elõtér pereméig merészkedett - egy óvatlan pillanat, és már ragad is a kezünk a finomra õrölt, aranyló giccsportól. De ez részemrõl még belefér, simán. Mert bár összességében hozzám közelebb állnak a fenséges Deserter's Songs (1998) vagy az All Is Dream (2001) alkonyi utazásai, ezen az új lemezen ismét olyan szuggesztív világteremtõ erõvel találjuk szembe magunkat, amely értelmetlenné teszi az ellenállást. Úgyhogy marad az olvadozás, vagy másképp fogalmazva: az alámerülés a tökéletes eszképizmusban. (V2 Records, 2005) JJJJJ
The Mars Volta: Frances The Mute A The Mars Volta zenészei már azért tiszteletet ér-demlõ figurák, mert a lehetetlenre vállalkoznak: arra, hogy vonzóvá tegyék a progresszív rockot a magamfajták számára, akik a zsáner hallatán vérkomoly pofával elõvezetett, végeérhetetlen hangszeres orgiákat vizionálva azonnal menekülõre fogják. Tényleg szép nekiveselkedés, és egyben meglepõ is, hiszen Omar Rodriguez-Lopez gitáros és Cedric Bixler-Zavala énekes, a zenekar két motorja korábban egészen más ügyekkel foglalatoskodott. 2000-ben még az At The Drive-In oszlopos tagjaiként tették nyilvánvalóvá az akkori lemezükkel (Relationship Of Command), hogy a rockzenének az ezredforduló táján sem szükséges attól tartania: hirtelen a zombifilmek statisztériája között találja magát. Az a zenekar a Fugazi nevével fémjelzett kalandor washingtoni gitározást fokozta robbanásveszélyes végpontjáig, mégpedig hátborzongató szen-vedéllyel. Kár, hogy aztán a tagjai annyira beszartak a rájuk szakadó sikertõl, hogy inkább rövid úton hidegre tették a bandát: azóta a többség a Spartával kisebb-nagyobb engedményekkel görgeti tovább az anyazenekar örökségét, a két fõkolompos pedig, mint már említettem, egészen más útra tért.
Ezt az ösvényt továbbra is rendkívüli lemezek szegélyezik. Én például tán még sosem hallottam olyan munkát, ami annyi izgalmas részlettel kápráztatott el, és mégis annyira, de annyira fárasztó lett volna, mint amilyen a Deloused In The Comatorium címû debütáló volt. Ez a második lemez viszont maga alá gyûrt egészen. Pedig ijesztõ egy darab: öt szám, közel nyolcvanperces játékidõ. És hát nem mondom, akadnak rajta bosszantó üresjáratok, rögtön a nyitószámban mindjárt egy olyasféle hosszú, nyomasztó elektronikus baszkolódás, amit még John Frusciantétól is nehezen szoktunk tûrni. Kár az elidegenítõ részletekért, mert különben a Frances The Mute hajmeresztõ teljesítmény: összeolvad rajta a zúzós emo-core a free-dzsesszel, Ennio Morricone világa a bizarr Santana-újraértelmezésekkel, szóval olyasféle muzsika, amilyet még nem nagyon hallhattunk. Az pedig, hogy a dalok érzelmi töltetét végre sikerült szinte szünet nélkül azonos magasságban megtartani, igen jelentõs fegyvertény a hallgatót próbára tevõ pillanatok alatt. Szóval, aki retteg a harmincperces számoktól, az tegyen egy próbát: a Cassandra gemini címû karneváli mûremek van olyan erõs, hogy megremegjenek tõle a megcsontosodott balítéleteink. (Universal, 2005) JJJJ és fél
...And You Will Know Us by the Trail Of Dead: Worlds Apart Amikor a közelmúltban, a Helmet új lemeze kapcsán arról írtam, hogy ha a kilencvenes évek eleji, elektronikát nélkülözõ noise-rock más ágának nem is, de a Sonic Youth-féle lírai vonalnak legalább van tovább-élése a mában, elsõsorban a Trail Of Deadre gondoltam. Ezt az állí-tást most keserû szívvel visszavonom. Az 1994-ben alakult texasi zenekar eddigi lemezei, így a banda kínosan hosszadalmas nevét viselõ debütáló, de kivált a Madonna s a legutóbbi, 2002-es Source Tags & Codes kiforrott és okos munka volt egy olyan társaságtól, amely minden fontosat megtanult az EVOL-ról meg a Sisterrõl, mégis összetéveszthetetlenül egyéni hanggal bírt; nem beszélve arról, hogy páratlanul nagy számú árnyalatát vonultatta fel ezeken a sûrû-sûrû melankóliának. A Worlds Apart legfõbb változása a gitárokat érinti: a bizser-getõ elektricitás immár a múlté, Thurston Moore szelleme már a spájzban sincsen. Helyüket szimplább akkordmenetek és egész sok zongorázás foglalta el. Szerintem kár volt érte. Jóllehet leginkább az a fakulási tendencia zavar, ami a lemez egészére kiterjed, az, hogy az igazán vérbõ dalok száma most olyan apróra töpörödött. Ez van, de hozzá kell tegyem: a Worlds Apart ezzel együtt sem rossz darab, van egy-két briliáns pillanata (halld fõképp a The Rest Will Follow címû himnikus szívszorítást), és kimondottan jóféle, behízelgõ énekdallamokat hallhatunk mindvégig. Ha jobban belegondolok, ez egy egészen kellemes kis lemez - de ennél egy ujjnyival sem több, az hétszentség. (Interscope/Universal, 2005) JJJJ alá
Greff András
