A kilencvenes évek utolsó néhány esztendejében figyelemre méltó egyidejűséggel köszönt le a színről az amerikai noise-rock mezőny - a búcsút még közvetlenül megelőzően is remekműveket világra vajúdó - élvonala: legfontosabb zenekarai (a Jesus Lizard és a Cows, a Killdozer és az Unsane) letették a lantot, és beadta a kulcsot, illetve profilt váltott a két legizgalmasabb, mintaadó lemezkiadó is, az Amphetamine Reptile és a Touch and Go. Manapság, hat-hét évvel később a jenki zajbrigádok újfent masíroznak kifele a naposabb terepekre; az olyan kimagasló új zenekarok tevékenykedéséről, mint a Wolf Eyes, a Black Dice vagy éppen recenziónk tárgya, a Lightning Bolt, legalábbis már nem csak a lokális fanzinok maroknyi olvasója szerezhet tudomást - ami nagyszerű dolog.
A providence-i Lightning Bolt nélkül például mindenképpen eseménytelenebb mindennapokkal kellene kalkulálni. A zenekar 1995-ben alakult, első, a duó nevét viselő lemeze négy évre rá jelent meg, azóta kétévente gazdagodik újabb tétellel a zenekari diszkográfia: Ride The Skies, Wonderful Rainbow, Hypermagic Mountain. Dalait mindössze dob és basszusgitár (meg néha egy kis kiabálás) segítségével hozza létre, de nem kell félni, attól még úgy szól, mintha focicsapatnyi muzsikus terrorizálná a hangszerét. Brian Chippendale sebes és fifikás dobolása is megérne egy misét, de Brian Gibson basszusgitárjánál mindenképpen el kell időznünk kicsit. Ilyen hangokat ebből a hangszerből én még nem hallottam. A csellók kvint hangolását követő speciális, negyedik húrként bendzsóhúrral felszerelt hangszerből kicsiholt hangokat Gibson megannyi effektpedálon vezeti át, s amihez így eljut, az egészen ámulatba ejtő: abszint töménységű, szakadékmély torzulások és sivalkodó magasak tömegkarambolját halljuk - amit John Zorn szokott a szaxofonjával művelni olykor, az ilyen.
Nagyobbik részét tekintve a Hypermagic Mountain az elődjével azonos szinten áll. A Wonderful Rainbow tételei inkább a hagyományos dalszerkezetekhez álltak közelebb, míg ez az új lemez szertelenebb és vadabb darab, a számok minősége között nincsen lényeges különbség - leszámítva három tételt. Megaghost, Magic Mountain, Dead Cowboy; bő negyedóra a lemez közepén, ám ennyi elég is ahhoz, hogy a Hypermagicet a Lightning Bolt eddigi legerősebb munkájának gondolhassuk. Mert bármilyen radikális, széttorzított vadulásokba feledkezzen is, legtöbb számában a játékosság és az irónia roppant hangsúlyos szerepet kap - ettől válik olyan élvezetessé és relatíve könnyen hallgathatóvá, ám éppen emiatt korlátozódik a hatása rövidebb távra. Ebben a három szerzeményben viszont elemelkednek a szűrők az indulatok elől: az első kettőben a sötét, zavaros hangfolyamból vészjósló örvények tölcséresednek, az utolsóban ellenben már fehér fények villognak eksztatikusan. A kolosszális témák torlódása pedig szerencsére nem csak ezeket a perceket jellemzi: ebben a térben még sok szegletben érdemes kutatni a mágia után.
Load Records, 2005
