Jeff Buckley halála (1997, Memphis) óta megfigyelhetõ egy határozott irányú fokuszálás a zenebarátok körében. Vajon keveredik-e még elénk olyan fiatal dalszerzõ-trubadúr, aki a Grace alkotójához mérhetõ, ha csak megközelítõleg is? Hát, nem tudom. Az ilyesféle méricskélésbõl nem szokás jól kijönni, de annyit azért kijelenthetek: az egyáltalán szóba hozható kevesek közül az én szívemhez Rufus Wainwright áll a legközelebb.
Az 1973-ban született kanadai fiatalember egyébiránt éppen maga kényszeríti ki, hogy elõhozakodjunk a nagy elõddel, és nem csupán azért, mert az a ritka elegy, a tehetség és a sárm keveréke, az õ alakját is ugyanúgy jellemzi. A dolog ugyanis úgy áll, hogy új lemezének evokációja, az Agnus Dei akár a You & I-nak, a My Sweetheart The Drunk címû posztumusz Buckley-mû túlvilági zárótételének kiterjesztése is lehetne, nem beszélve arról, hogy Memphis Skyline címmel ezúttal sor került egy igen finom, közvetlen tiszteletadásra is.
Elõhozakodhatnánk még a két zenész dallamkészletének bizonyos egyezéseivel, de felesleges teperés volna: ez a Wainwright fiú azért döntõen egészen más kategória. Ne takargassuk: a zenéjének nincsenek transzcendens rétegei, az övé egy hangsúlyosan könnyedebb irány, amely nem is annyira a rock-, mint inkább a popzenéhez sorolható. Ami részemrõl csak szimplán leírás akarna lenni, mert azt azért rögtön kiemelném, hogy a dallamérzéke az ereje teljében lévõ Paul McCartney-éval említhetõ egy napon. Illetve, ha már, akkor McCartney és Phil Spector hangmérnök, a The Long And Winding Road világa az, amivel párhuzam vonható. Igen, a felülhangszerelés, a barokkos túlzások.
Emberünk fokozatosan közeledett ehhez a territóriumhoz. Csodagyerekként startolt, tizenhárom évesen folkzenész édesanyját kísérte a turnéján, egy évre rá pedig már a saját jogán zsebelt be egy nevezést a kanadai Grammyre, a Juno-díjra; elsõ nagylemezével (Rufus Wainwright) ugyanakkor egészen 1998-ig kivárt. Az és a rákövetkezõ Poses is egészen pompás darab: csupa-csupa kecses, de színes-szagos ékkövecske, laza csuklós bravúrcsel. Két évvel ezelõtt pedig összesen harminc dalt rögzített egy dupla album számára Marius deVries (lásd még Björk, Madonna, David Bowie) segítségével. A hangmérnök személye fontos tényezõ, ugyanis ami a végül két részletben (az elsõt, a Want One-t 2003 végén kaptuk meg) napvilágra került anyagot igazán elkülöníti elõdjeitõl, az éppen a hangszerelési metódusa. Az a túláradó és roppant változatos díszítõstíl, amely olyan remekmûveket szült, mint az elõzõ eresztésen a Bolero-töredéket is magában foglaló, bámulatos Oh What A World vagy a friss anyagon a Little Sister rokokós szökdécselése. A Want Two egyébiránt az elõzõ szakaszhoz viszonyítva visszafogottabb, nehezebben nyelhetõ munka, és megkockáztatom, hogy összességében kevésbé átütõ. Ám a lényeg voltaképp érintetlen maradt: a csakis önmagával osztható, gyönyörû énekhang, a szívtõl szívig dalszerzemények. És bár Rufus hallhatóan akkor is prímán elboldogul, ha csak õ és a zongorája kap szót (hallgassák meg a The Art Teacher gyomorszorítását), azért a piramidális, musicalt, operát és ki tudja, mit összeboroná-ló zárószám, az Old Whore's Diet meggyõzõen bizonyítja, hogy ez az ember igazán akkor képes nagy dobásra, ha szabadon kiélheti minden túlzását.
Greff András
DreamWorks/Universal, 2005
