Többéves hagyománnyal szakítunk most, kedves olvasó: ezeken a hasábokon évről évre a Sziget elégtelen rockzenei felhozatala miatti sopánkodással nyitottuk meg kis gitárcentrikus bédekkerünket, ám ettől most eltekintenénk. Mert akár a későbbi fesztiválkezdés az oka, akár nem, évek óta nem volt ennyire vonzó a mezőny. Hogy tökéletesen naprakész volna, azt azért nem állítanám, de ez csak a telhetetlenség: panaszra ezúttal tényleg semmi ok.
Az én szívemnek az idén a skandináv rakendroll masszív jelenléte a legkedvesebb. Mozgalmárjai vagy tíz éve hirdetik a visszatérést a tiszta forrásokhoz, azaz legkivált a protopunk (MC5, Stooges) és a Thin Lizzy- meg AC/DC-féle ősrock reneszánszát. Ezek a zenekarok visszaál-lították a három akkord meg a tökig lógatott gitárokból terpeszben elreszelt gitárszólók becsületét, s ha felkavaróbb zenekarokat lehetne is találni a Szigeten, elevenebbeket és elragadóbbakat már aligha. Ez az irányzat immár túl van a zenitjén, ez tiszta sor, ám ebben az ernyedt, de mégis duzzadt állapotában is képesnek tűnik jelentős tettekre - a színpadon legalábbis mindenképpen.
Kezdjük a popkultúra történetébe látványos fejezetet kanyarító norvég versenyzővel, a Turbonegróval (Wan2 Színpad, augusztus 12., 23.00.); azzal a zenekarral, amely a nyilatkozatok szerint helyrepofozta Jello Biafrától Josh Homme-ig számos fontos muzsikus hitét a gitárzenében. Divatteremtő ereje jelentős, ne lepődjenek meg, ha a Szigeten péntek este egyenfarmerszerkóban feszítő, a dzsekin Turbojugend felvarrót villantó, esetenként hetyke matrózsapkával súlyosbított fiatalembereket látnak majd. Ez az egész hisztéria voltaképpen két lemeznek köszönhető, a '96-os Ass Cobrának és a '97-es Apocalypse Dudes-nak. Mindkettő repedésig telítve gigászi slágerekkel és valami unikálisan bizarr atmoszférával. Ahogyan Happy Tom, a zenekar agya mondta volt, a Turbonegro számai olyanok, akárha Sosztakovics írta volna a Rolling Stones és a Black Flag legjobb pillanataiból. Ez az egyetlen zenekar a skandi rockerek közül, amely örökölte a nagy punkbandák provokatív élét is. Abban az időben, amikor Norvégiában a nagyon macsó és a gyomorfekélyig komoly blackmetálosok uralták a terepet, a Turbonegro egy keletnémet melegbár dalárdáját idéző jelmezt öltött, dalaiban pedig a snájdig matrózfiúk és az oslói pizzériák himnuszait zengte. A pajzán Prince Of The Rodeo kislemez borítójára meg a norvég herceg fotóját kasírozták fel, szóval vicces fiúk ezek, na. Kár, hogy az utóbbi két lemez meg sem közelíti elődjeit, habár az idei Party Animals rejt pár pompás rágógumislágert. A koncert egyébiránt már a látvány miatt megéri: ennyire randa alakokat ma már tán Marilyn Manson mellett sem láthatni.
Nézzük a svédeket! Itt lesz például a kereskedelmileg e zenekarok közül a legjobban teljesítő The Hives, tagjait cuki fekete-fehér szerkójukról lehet könnyen beazonosítani. Jobb, ha előre szólok: ha önöket bosszantják a lidércesen tenyérbemászó fejek, esetleg álljanak háttal a Nagyszínpadnak. De mindenképpen álljanak oda, mert az a lenyűgöző minimalizmus, azok a hatvanas évekből táplálkozó, mégis kirobbanóan friss számok (a Veni Vidi Vicious és a Tyrannosaurus Hives lemezről) biztos megteszik a magukét, s a Telecasterek száraz hangjaitól csiklandós elektromossággal fog telítődni a balzsamos nyári levegő (Nagyszínpad, augusztus 16., 18.00).
Hozzám legközelebb mindazonáltal a stockholmi ötös, a The Hellacopters áll. Holott itt aztán valóban ordas retróról van szó - a titok valahol a megközelítés kifinomultságában rejtezik. Utóbbi lemezein, főképp a By The Grace Of God címűn hallható szerzeményeinél ugyanis nem nagyon ismerek hangulatosabb és a gazdag hangszereléssel szívfacsaróvá tuningolt reciklálását a harminc évvel ezelőtti zenéknek. Nicke Andersson énekes-gitáros tónusa az a fajta jelentős élvezeti forrás, ami voltaképp bármikor segít. A zenekar legelső lemeze, a '96-ban huszonhat óra alatt rögzített, még zajos-punkos Supershitty To The Max! egyébiránt nagy valószínűséggel e skandináv stíl legjelentősebb teljesítménye; nem mai darab, de szorítsunk, hátha megidézik egy-két szám erejéig a lázas vasárnapi éjszakában (Wan2 Színpad, augusztus 14., 21.00).
Kicsit maradunk még a szöszi csajok, a Saab és a minimalista design hazájában. Ha ön már régóta tudni vágyja, milyen érzés lehet egy A kapitalizmus elrabolta a szüzességemet című és tartalmú számra koptatni a táncparkettet, ne hagyja ki a The (International) Noise Conspiracy fellépését (Wan2 Színpad, augusztus 11., 23.00). Ezek a balszélső csatárok a Sonics zenéjén és Guy Debord tanain cseperedtek fel, ami nem éppen idilli gyermekkor, még ha igen pofás, experimentálisabb hangzásvilágú és kimondottan táncolható muzsika kerekedett is ki belőle. Minden lemezükön, így a legutóbbi Armed Love-on is van három-négy igazán remek dal, bízzunk ezekben, meg abban, hogy Dennis Lyxzen főprédikátor mellőzi majd a feltartott mutatóujjas szólamokat a számok között. Kilátásaink ez ügyben bizonytalanok, de hát legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!
Végül a Mando Diao révén az új generáció is megvillantja a foga fehérjét. Tök fiatal svéd fiúkról van szó, mindössze két lemezen vannak túl. Szerintem a 2002-es Bring 'Em In a jobbik, a tavalyi Hurricane Baron sok az erőtlen pillanat. Ezért a stonesos-garázsos lazulásért amúgy nem tenném tűzbe a kezem, de annyi szépet olvasni a koncertjeikről, hogy az a legkevesebb, hogy vetek rá egy pillantást (Nagyszínpad, augusztus 13., 18.00).
S még továbbra is a retróban gázolunk, de országot, sőt földrészt váltunk: itt van Amerika. Juliette Lewis művésznőt, ezt a Született gyilkosok és számos egyéb film white trash hercegnőit alakító, imádni való kis barnát pár hete itt a Narancsban már nagyon szerettük új lemeze, a You're Speaking My Language miatt, és ez azóta sem változott: ez a nő éppen olyan tehetségesnek mutatkozik a mikrofon mögött, akár a mozivásznon. Kis Patti Smith, kis Stooges, valamint nagy szív és nagy hang meg szuper számok és egy profi kísérőzenekar, a The Licks. És deszkarengető színpadi performansz (Nagyszínpad, augusztus 14., 18.00).
Ha már megvetettük a lábunkat a kontinensen, ássunk a mélyebb rétegek felé: először lép fel nálunk a Korn, az amerikai nu-metál pionírja. Igazán itt volt már az ideje, hogy megnézhessük magunknak azt a bandát, amely tíz évvel ezelőtt a lábai elé fektette a fél rockvilágot. Amely első két lemezén (Korn; Life Is Peachy) a mélybe hangolt, héthúros gitárjaival démonikus és újszerű elegyét hozta létre a metálnak, a hiphopnak és a funknak. S melynek későbbi lemezei már messze nem voltak ilyen felforgató erejűek - jóllehet semmi tragikus nem történt, csupán a megkerülhetetlenség érzete kopott ki mögülük. Új lemez szeptemberben, a Szigeten pedig immár a módosult felállás lesz látható, mert a Head becenevű gitáros egy Pajor Tamás-i fordulattal sietve távozott az idén. Akárhogy is: stílusteremtő zenekar, jár neki a figyelem (Nagyszínpad, augusztus 13., 21.30).
Ha már felforgató erők, jöjjön Nick Cave, az ausztrál démon. Kinek vérrel, fecskendőkkel és kibukottsággal telített történetében, amely a megannyi kiváló Bad Seeds-albumon át a jelenig vezet, a kedves Narancs-olvasó néhány oldallal odébb mélyülhet el. De számos pesti fellépése révén Cave is sokat tudhat kitartó magyar híveiről. Legyen elég itt annyi, hogy a tavalyi Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus évek óta a legjobb Cave-alkotás; az első fele legalábbis teljesen csúcs, úgyhogy van mit várni. A Bad Seedsből kivált Blixa Bargeld már nem lesz jelen, amikor ismét jelentős gitárgyötrésre adódik alkalom, de a gyötrődés és élvezet igen közeli kapcsolatáról bizonyára így is mindent megtanulhatunk (Nagyszínpad, augusztus 15., 21.30).
Bizonyos mértékben Nick Cave zenei örökségével kezd valamit a Woven Hand: rövidre fogom, a zenekarról mindent megtudhatnak ajánlónk világzenei szekciójából, ám mivel a Consider The Birds egyike a tavalyi év legerősebb lemezeinek (engedjék meg: rock-lemezeinek), nem hiányozhat egy bekezdés erejéig innen sem. Különben is, aki igazán súlyos élmény után kutat, annak mindig érdemes David Eugene Edwards nyomába szegődnie. Amely most épp ide vezet el: Pannon GSM Világzenei Nagyszínpad, augusztus 15., 19.45.
Részemről ennyit a kihagyhatatlan nagyvadakról. Szóba hozható még a tavaly pillanatok alatt befutott skót Franz Ferdinand (Nagyszínpad, augusztus 14., 21.30), csak hát az én gyomrom azt a jellegzetesen brit ízesítésű new-wave-es popizét nem nagyon veszi be, bocsánat. A funkos Fishbone-nak meg ezer éve nem volt friss lemeze - bár végül is nem nagyon szól ellene semmi sem (Wan2 Színpad, augusztus 15., 23.00).
A hazai kínálatból a frissebb húsok érdekelnek. Első ízben lép fel például a Szigeten az underground legfelforgatóbb zenekara, a noise-rock új területeire kalandozó Isten Háta Mögött (Talentum Színpad, augusztus 10., 17.00). Nem ilyen kiforrott, de szimpatikus Neurosis-derivátummal próbálkozik majd a OneHeadedMan (Zöld Udvar, augusztus 10., 20.30), a The Taktika pedig a zenei káoszról tart rövid értekezést (Zöld Udvar, augusztus 15., 18.15). A fiatal, de pimaszul magas hangszeres tudással bíró Subscribe-tagság színdús nu-metál variációkkal szórakoztat majd magas fokon (HammerWorld Színpad, augusztus 12., 02.30), a Stereochrist pedig zsíros New Orleans-i ízekre alapozza nyitónapi metálvacsoráját (Zöld Udvar, augusztus 10., 21.15). Az újjászületett Leukémia remélhetőleg bebizonyítja, hogy azt az eredeti, komplex zenét meg tudja szólaltatni pontosabban is, mint tette azt tavasszal a Kultiplexben (Wan2 Színpad, augusztus 14., 18.30), végül ha még mindig zúzásra vágynak, a dallamos metalcore-t nem középiskolás fokon tanító Bridge To Solace-t ajánlanám (HammerWorld Színpad, augusztus 12., 16.00). A többi jó magyar zenekarhoz, mert lesznek még számosan, mindenki eltalál az én ajánlásom nélkül is. Legyünk rózsás kedvűek, az idén a gitárfrontnak áll a zászló!
