Végre itt a nyár, de van még egy jó hírem: úgy tűnik, mostanra már valóban kifújt a nu-metál mozgalom. Lehet leltárt készítenünk. Melyek azok a zenekarok, amelyek nevére az amerikai mainstream rock utóbbi éveit leginkább meghatározó stílusirányzatból érdemes lesz emlékeznünk? Nekem nem megy több háromnál: Korn, Deftones, azaz a két pionír, és még egy a később indulók közül, a System Of A Down. A többi megannyi szánalmas fehér hiphop-srác meg az ő rissz-rossz gitározós popzenéjük. Hovatovább az élmezőny is relatív, hiszen immár hosszú évek teltek el azóta, hogy a Korn vagy a Deftones valóban erős lemezt készített volna. Hanem a System Of A Down, az igen. Ezek az örmény brigantik megint megtettek mindent, hogy levegyenek a lábunkról.
A Los Angeles-i zenekar viszonylag fiatal társulat, ez még csak a harmadik nagylemeze (az eddigiek: System Of A Down, 1998; Toxicity, 2001 - az utóbbi resztlijéből később megjelent egy amolyan "hivatalos kalózlemez", Steal This Album! a címe). Ha belehallgatunk egy számába, elsőként a szintetizálóképessége szembe-ötlő: a Faith No More óta nem hallottunk olyan bandát, amelyik ilyen könnyű kézzel bírta volna összeilleszteni a különböző zenei stílusokat. Az új lemez nyitódalában, a B.Y.O.B.-ben például virtigli heavy metal riffeket pörgetnek meg eszelős ritmusokkal, hogy aztán ez az egész forgatag egy ragadós R'n'B-refrénben kulmináljon - váratlansága miatt frenetikus hatással. Ez egy dolog. Amitől ez az ügy még érdekesebb lesz, annak gyökere a tagok kettős identitásában keresendő. A System Of A Down négy zenésze már mind Amerikában született, vagy legalábbis ott nőtt fel, ezzel együtt örmény származásuk meghatározó jelentőségű. Ez determinálja egyrészt a politikai akcióikat: minden olyan szerveződésre igyekeznek ráirányítani a közvélemény figyelmét, amely azért küzd, hogy Törökország végre ismerje el hivatalosan az 1915-ös, az akkori török kormány által az Oszmán Birodalom területén élő örmény közösség ellen elrendelt genocídiumot. S persze a zenei hagyományok is meghatározók, a SOAD-számok az eddigiek mellett éppen attól válnak annyira izgalmassá, hogy mind a ritmizáláson, mind Serj Tankian lenyűgöző énekdallamain rendre átszüremkednek a folkos emlékek. Ez a vonás az új lemezen még fokozottabban jelen van, egyik-másik esetben igen pikáns helyzeteket teremtve: a rém szórakoztató Radio/Videóban például egy jereváni presszó lerobbant szintetizátora mellé képzelhetjük magunkat a csípőből lenyomott zúzások között.
Ami a dalszövegeket illeti, azokban már többnyire mind Amerikáról verselnek, s akár az eddigiek, az új dalok is egy kizökkent világról tudósítanak a maguk bizarr Los Angeles-i képeivel és groteszk humorával. S mintha lemezről lemezre finoman, csendesen terebélyesedne a keserűség. Sosem kellett volna megbíznod Hollywoodban - így a lemez legutolsó sora. De amíg idáig eljutunk, rengeteg minden történhetik velünk: zúzhatunk, nevethetünk, és olykor talán még a szívünk is összébb húzódzkodik. A Mezmerize a szó legszebb értelmében szórakoztató mű, de gondoljuk bárminek is, kifogástalan darab. A folytatást (Hypnotize címmel) pedig már az őszszel megkapjuk, ami nagyszerű dolog: így legalább van némi esély rá, hogy még egy ehhez fogható teljesítmény jusson el hozzánk az idén a fősodorból.
Sony, 2005
