A hetvenes éveknek, úgy tűnik, sosem szakad vége a könnyűzenében. Jóllehet mára már a dekadens nyolcvanas évek is visszakapaszkodtak, az eggyel korábbi évtizedhez való igazodás már vagy tizenöt éve masszívan tartja magát a gitárfronton. Az egész glóbuszt átívelő jelenségről van szó, miként azt e heti példáink is mutatják: a trapézgatyás svéd fiúknak éppúgy erre dobban a szívük, mint a vadóc hollywoodi sztárszínésznőnek.
Előbb a hölgy. Juliette Lewist többek között olyan filmekből ismerhetjük, mint a Született gyilkosok vagy a Claire életre-halálra, de a hangját is hallhattuk már itt-ott a múltban, Prodigy-lemezeken vagy a Strange Days című film kísérő-albumán. De ahogy tavaly a mikrofon mögé lépett, az mégis meglepő fordulat - mégpedig a minősége okán. Hiszen ha belefülelünk a lemezébe, elég hozzá néhány pillanat, és máris elfeledhetjük mindazt, amit eddig tudtunk róla: a You're Speaking ugyanis távolról sem afféle "színészlemez". Ennek a nőnek szuper hangja van, de nem csak a hangszín megkapó, az irály is az: akárha Patti Smith énekelne Iggy Pop-számokat. Ritka tónus ez, a holland Simone Holsbeek (Cords, Telefunk) mellett csak PJ Harveyval tudnék párhu-zamot vonni a kortárs mezőnyből. A zene pedig az énekhez ízesülő ordas retró, ízesen, vérprofi zenészekkel elővezetve. Míg a zenekar tavalyi bemutatkozó EP-je (Like A Bolt Of Lightning) az első percé-től az utolsóig zakatolt, mint Ste-phenson gőzmozdonya, ez a friss nagylemez immár szofisztikáltabb munka, van rajta például néhány ballada is. Csak minek. Ez a banda akkor szól igazán nagyot, amikor a gitárosok rátaposnak a torzítópedálra, Juliette ökle meg az ég felé lendül; olyankor a levegő megtelik elektromossággal, mi pedig jó nagyot szippanthatunk belőle, hogy igazán elevennek érezhessük magunkat.
*
Ebben a gitáriskolában, amelynek hetvenes évek szakján Juliette és társai volnának a reményteljes nebulók, a Hellacopters minimum tanszéki professzor. Ezek a fiúk mindent tudnak a korszak zenéjéről, oda-vissza stimmel az egész a gitárszólóktól a dobos apró díszítéseiig. S bár természetesen kihallhatunk belőle számos régi bandát, az MC5-ot, a Thin Lizzyt és így tovább, a Hellacopters semmiképp nem szimpla kópiazenekar; önálló hangja van, ami azonnal felismerhető, hovatovább kimondottan ellenállhatatlan. A hangképben persze a maximális rekonstrukció a cél: Nicke Andersson és kamerádjai a megtévesztésig hiteles, harmincéves leletnek tetsző lemezeket fabrikálnak össze. Amióta a punkos vadulást (halld Supershitty To The Max! és Payin' The Dues lemezek) maguk mögött hagyták, ezek a svéd faszik fokozatosan araszolnak hátrafelé az időben: a Grande Rock-ról még a klasszikus Kiss világa juthatott elsőként eszünkbe, az új lemez nyitódala, a Before The Fall viszont már a hetvenes éveknek is búcsút int, hiszen gyakorlatilag a Surfin' USA (The Beach Boys, 1963) újraértelmezése. A régi elegyedik itt a még régebbivel tehát, Keith Richards csuklómozgása Joe Perry vagányságával, a gospelkórus a protopunkos lendülettel. A Rock & Roll Is Dead kábé ugyanazokkal a paraméterekkel írható le tehát, mint a legutóbbi dobás, a By The Grace Of God, s bár ez is igazán behízelgő portéka, elődje szintjét mégsem éri el. Nincs tragédia, csupán a dalok nem kaptak kellően kontúros formát ezúttal. Ezzel együtt én már alig várom azt a pillanatot, amikor a zenekar augusztusban színpadra lép a Szigeten - ahová egyébként Juliette Lewis is várható, szóval alighanem az isten sem ment meg minket attól, hogy ezen a nyáron a szabad ég alatt átkozott hippikké lényegüljünk.
Fiddler, 2005; Universal, 2005
