Nem tudom, önök hogy vannak ezzel, de nekem mostanában hiányoznak az izgalmas csajok a popzenéből. Azok a lányok, akikért odáig lehetne lenni, de nem elsősorban azért, mert olyan bájos pofijuk van. A közelmúlt terméséből talán csak Nellie McKay nagyon helyes Get Away From Mejét volna érdemes szóba hozni, és mintha a kilencvenes évek elején-közepén mutatósabbak lettek volna az arányok. De legalább Fiona visszatért.
Fiona Apple (1977, New York) Criminal című videoklipjével 1996-ban rúgta be a zeneipar ajtaját. A videóval, amelyben hősnőnk felejthetetlen ezredvégi Lolitának mutatta magát, ám a látványhoz olyan váratlan távlatokat nyitó alt párosult, mintha ezt a nagyon fiatal, nagyon törékeny testet egy a hadak útját régen megjárt lélek választotta volna páncéljául. A kettősség alapvető jellemzője Fiona zenéjének: a számaiban lüktető áramlás, az olykor a zongorajátéka mögé türemkedő groove-ok kikezdhetetlenül naprakésszé varázsolják, ám az elegancia, amely az egészet körülöleli, letűnt korok parfümfelhős báltermeit idézi inkább. Míg első lemeze, a Tidal még a kamaszkori élményanyagra épülő tisztes, de távolról sem egyenletes teljesítmény volt, az 1999-es, gazdagon rétegzett When The PawnÉ-nal már összejött neki egy oda-vissza átütő dobás. A lábai elé is terült a fél világ: a platinalemezei mellett helyet csinálhatott pár Grammynek is a nappaliban. Aztán hosszú-hosszú csend.
Az utolsó biztos hír az volt, hogy Fiona 2002-ben Jon Brion producer asszisztálása mellett megkezdte rögzíteni a harmadik lemezét. Hogy aztán pontosan mi történt, arról csak az utóbbi hetekben kaphattunk hiteles információt. Fiona azt meséli a Rolling Stone-ban, hogy bár a kiadója elfogad-ta volna azt az anyagot, amit 2003 tavaszára Brionnal befejezett, ő maga elégedetlen volt a munkájával, és szerette volna átszerkesztve újrarögzíteni az egészet, immár Mike Elizondo segítségével. Ezt azonban a Sony már nem volt hajlandó finanszírozni. Fiona nem adta át az eredeti anyagot, hanem a baszkolódásba belefáradva inkább fogta magát, és kivonult a zenebizniszből. Itt léptek a képbe a rajongók. Tavaly ugyanis néhány ezer lelkes hívő aláírásokat gyűjtött a neten, hogy azzal is presszionálja az ügyben egyébiránt következe-tesen kussoló kiadót, majd az idén tavasszal egy seattle-i dj a rádióműsorában leadta az egész Brion-féle lemezanyagot, ami így a netről könnyen elérhetővé vált. Az a szép ebben a történetben, hogy boldog a vége: a Sony visszahívta a művésznőt a kényszernyugdíjból, és fizetett, mint a katonatiszt, úgyhogy júniusban Fiona végre újravehette a lemezét Elizondóval, a saját szája íze szerint.
Bár szerintem az eredeti verzió is megáll a maga lábán, Fionának igaza volt: ez a végső változat feszesebb és frissebb munka, s bár nagyon fifikásan van hangszerelve, nem barokkos, mint a Brion-anyag. S hogy mit is kapunk végül? Hat év ide vagy oda, az Extraordinary Machine kirívóan új vonásokkal nem gazdagítja Fiona Apple portréját, s emiatt akár hiányérzetünk is támadhatna, de nem nagyon támad, ahhoz ez a tizenkét szám túlontúl erős. A When The PawnÉ univerzumában járunk újfent, annak határai tágulnak most kissé, legfeltűnőbben talán a léhán a musicalek dallamkincsével flörtölő, zsöllyeszagú szerzeményekben (Waltz, Extraordinary Machine). Az én kedvencem jelenleg egy hűvösen elővezetett, tempós popsláger (Get Him Back), de szorosan a nyomában ott vannak még a sötétre fényezett balladák is számosan (a Parting Gifttől az O' Sailorig), amikben ez a nő töretlenül kimagasló. Ezekben bontakozhat ki igazán az a nagyszerű hangja, meg az a sűrű, egyedi érzékiség - mindaz tehát, amiért megszerethettük anno, s amely ennyi hosszú év után is megbízhatóan nyugtalanító maradt.
Sony, 2005
