Lassacskán úgy viszonyulhatunk az Ipecachoz, akár tíz évvel ezelõtt a Touch & Góhoz: amennyiben egy lemezen ennek a cégnek a logója virít, nyugodtan megvásárolhatjuk belefülelés nélkül is. Greg Werckman (korábban Jello Biafra mellett az Alternative Tentacles munkatársa) és Mike Patton rockénekes, zenei kalandor irányítja a lemezkiadót, s bár fõleg rockzenei kiadványokkal bûvölnek el, az Ipecac profilja távolról sem korlátozódik a gitárokra, gondoljunk csak a közelmúltban nálunk is megfordult Kid 606 elektronikus finomságaira, de még inkább: ismerkedjünk meg a Flat Earth Societyvel.
A FES belga zenekar, összesen tizenhét tagot számlál: gitáros, dobos, klarinétos meg egy seregnyi fúvós, egy igazi big band tehát. Nevét azoktól a mai napig létezõ társulásoktól kölcsönözte, akik csökönyösen ragaszkodnak ahhoz a nézethez, mely szerint a föld lapos, nem pedig gömbölyû, s bár a banda zenéje ennél épeszûbb, a névválasztás jól passzol a komponista-zenekarvezetõ (és klarinétos) Peter Vermeersch mániákusságához. Vermeersch korábban az X-Legged Sally nevû radikális dzsessz-rock formációval alapozta meg a hírnevét, de készített egy jelentõs kritikai visszhangot kiváltó hanganyagot a Minoes címû gyerekfilmhez is. Az ezredforduló óta pedig a Flat Earthbe öli energiáit. Ennyit az adatokról - minden más, ami igazán fontos, kideríthetõ az Ismsrõl.
Ezt a tizenkilenc számot Patton válogatta össze a FES eddigi kiadványairól, kiegészítve néhány, a hallgatóság elé elõször most kerülõ szerzeménnyel. Nem tartom magamban tovább: egészen lenyûgözõ hatvan percrõl van szó. A FES muzsikája alapvetõen az avantgárd dzsessz tárgykörébe tartozik, intenzitásáról könnyen beugorhat John Zorn Naked Cityje; az attitûd is hasonló: a könnyû kezû kalandozás a stílusok között, az, ahogyan egy-egy szerzeményben egymás mellé kerül, aztán egymásba is úszik a dzsessz és a rock, a mambó és a kabaré, a szving és az induló, ahogy megfér egymás társaságában a Louis Armstrong- és a Residents-feldolgozás és így tovább. Ugyanakkor Vermeersch és társai a penge-vágásszerû hardcore-ban vagy a csöndes visszafogottság terén - magas szintû játékstíl ide vagy oda - nem feltétlenül világrengetõek. Ez a zenekar akkor szól igazán nagyot, amikor a tüzes vitalitással telített és/vagy víg kedélyûen ünnepélyes tételeket görgetik, amikor a hangok karneváljára kerül a sor. Az Isms java részében pedig éppen ilyen bõvérû számok követik egymást, úgyhogy nincs menekvés: amikor lejár a lemez, ezeknek a belgáknak még azt is elhinnénk, hogy a bolygó, amin élünk, lapos, mint a papírlap.
Greff András
Ipecac/Neon Music, 2004
