A norvég zenekar jelentősebb európai és amerikai bázisra nagyjából 2000 táján kezdett szert tenni, addig csupán a hazájában és Németországban csengett jól a neve. Hírét voltaképp a szájhagyomány segítségével szerezte: alig lehetett olyan interjúba lapozni akkortájt, amelyben valami nagyobb formátumú rockzenész ne hadart volna fényes szavakkal róla. Elterjedt, hogy Jello Biafra az évtized legfontosabb európai lemezének tartja a '97-es Apocalypse Dudesot, és akkoriban jelent meg az Alpha Motherfuckers című válogatás is, amin csupa tuti társaság (a Therapy?, a Queens Of The Stone Age, a Zeke) tisztelgett a banda előtt egy-egy átdolgozással. A Turbo mögött akkor már éppen tíz végigküzdött esztendő húzódott, jóllehet csak a harmadik lemezén, az 1996-os Ass Cobrán keverte ki azt az egészen sajátos pankendrollt, amelyben a híres bonmot-juk szerint a '73-as detroiti hangzás elegyedik a '83-as Los Angeles-ivel, megfejelve azt a sztálingrádi 1943-as atmoszférával.
A korai évekről kevesebbet tudhatni, így amikor a péntek esti koncert előtt lehetőség nyílott egy rövidebb beszélgetésre Hankyvel, a zenekar piknikus alkatú, a metadonkúra miatt csupán tűhegynyi pupillákkal bíró frontemberével, legelébb is ezt kellett tisztázni: "Ez a zenekar mélyen a nyolcvanas évek norvég hardcore-punk mozgalmában gyökeredzik, ami nem volt nagy színtér, de fontos mozgalom volt. Az olyan norvég zenekarok, mint például a So Much Hate, legalább olyan jelentős inspirációt jelentettek a számunkra, mint a hasonszőrű amerikai bandák. Ugyanakkor mi a Turbonegróval hamar meg is váltunk a direkt politikai mondanivalótól, és inkább szarkasztikus, abszurd-avantgárd kinyilatkoztatásokat teszünk. Ezzel együtt a zenekar tagjait a mai napig a magas fokú politikai tájékozottság jellemzi, a politikai korrektség viszont egyáltalán nem. Az én politikai gondolkodásomat egyébiránt jelentősen befolyásolja a részegségem mértéke: súlyosan másnapos reggeleken gyakran masszív sztálinistaként ébredek, de aztán délutánra már derűs trockistává szelídülök." Az utolsó mondatot Hanky az ő jellegzetes "őszinte kisdobos" arcával vágja ki - ezek a faszik a legnagyobb ökörségeket is mindig kikezdhetetlen pókerarccal vezetik elő. S ha már hatások, elidőztünk kicsit a hírhedt korai norvég black-metalnál is. "Abban az időben, amikor ezek a bolond zenészek templomgyújtogatásokba bonyolódtak, ők voltak a világ legijesztőbb rockerei, nekünk pedig, kis punkokként, ezzel kellett versenyeznünk. Így aztán úgy kezdtünk öltözködni, mint a nők vagy a homokosok, és el is értük hamar, hogy a black-metal mozgalom minket gondoljon a világ leggonoszabb zenekarának." Ami viszont gyakorta elriasztja a hallgatók többségét, a Turbónak valahogy mégis bejött.
"Mindig nagyfokú szeretettel, sok melegséggel és mosollyal közelítettük meg ezt a témát. Azóta számos zenekart láttam, amely megpróbált magából gay-punkot kreálni, és mindig túl messzire mentek, túlságosan közönségesek voltak. Míg mi igazából nem a homoszexualitásról énekelünk, hanem inkább a homofíliáról, a szoros férfibarátságról. A többit pedig a fantáziára bízzuk." A friss Party Animalson viszont meglepően kevéssé provokatívak a szövegek - bár Hanky szerint a metaforáik most mélyebbek, azt elismeri, hogy a verbális zaklatás erősen háttérbe szorult, de elunták, hogy a szövegeik sokszor inkább pusztán viccek lettek. Ezúttal csupán a Hot Stuff, Hot Shit című dal keltett igazi feltűnést, amely Asne Seierstad háborús tudósítónő médiabéli, erősen szexista reprezentációját figurázza ki. "A norvég sajtó elég rossz néven vette ezt, maga Asne viszont nagyon jól fogadta a dolgot: azt nyilatkozta, hogy igazán mókásnak tartja, ha olyan férfiak tartják őt klassz csajnak, akik több sminket viselnek, mint amennyit ő szokott." S hogy Hanky mennyire fogadja el, ha zenekarát a skandináv rakendroll mozgalmába sorolják? Alig. "Ezek a zenészek mindennél frankóbbnak nevezték magukat, aztán végül az egész egy igen ízléstelen pózolásban végződött. Mi direkt azzal jöttünk inkább, hogy nem vagyunk valóságosak, hogy ez egy rajzfilmzenekar, egy varázscsapat. Ezzel aztán sokkal frankóbbak is lettünk az összes többi bandánál."
És hogy ez a frankó zenekar milyen koncertet adott aztán a nekivadult fanatikusokkal csurig zsúfolt Wan2-sátorban? Bődületeset, mágikusat és igen-igen kanosat. Mi szükséges ahhoz, hogy ez az alapvetően egyszerű zene igazán nagyot szólhasson? Semmi különösebb truváj, de egy olyan, feszesen kalapáló dobos, mint Chris Summers például elengedhetetlen, aztán jól jön egy ízesen szólózó gitáros is, mint Euroboy, s mivel a többiek e mellé bikából küldték a jól megválasztott akkordokból építkező frappáns számokat, az élet máris csupán tréfarabság volt, mézbilincsen. Nem beszélve arról, hogy a fesztivál legjobban kinéző zenészeit láthattuk a színpadon, legyen elég csak a Happy-Tom által megjelenített diszkós matrózt vagy Euroboy buzoid SS-tisztjét említenem. S hogy az egyik legnépszerűbb európai frontember egy erősen bálnaszerű, csapzott, legföljebb sarki fényt látott, így vajszínű hordóhasát büszkén villantó krapek, az joggal késztethet bámulatra bennünket. Hanky számok közötti átvezető szövegei is megérték a pénzüket, a műsor közepe táján arról delirált például, hogy az 50-es években magyar komcsi vezetők fordultak meg Norvégiában, és szerinte benne van a pakliban, hogy Nagy Imre az ő nagypapája, de ettől még ne bízzuk el magunkat, mert ma este rettenetes diktatúrát fog gyakorolni felettünk. Ezen azért lehetett röhögni, akárcsak a koncert záróaktusán, mikor is a fiúk vidám szirtakizással búcsúztak el a közönségtől. Tiszta sor: egy Turbonegro-koncert egyszerre kifogástalan rakendrollattak és kabaré, punkrevü és perverz divatbemutató. Azt a pillanatot még sokáig nem heverjük ki, mikor az Ass Cobráról elhangzó búcsúdal refrénjénél több ezer ember üvöltötte egyszerre, hogy erekciója van.
