Ha egy zenekarnak egyszer összejött az igazán nagy dobás, tagjai akár mindvégig megélhetnek belőle - elsőként erre kellett gondolnunk szerda este a PeCsában. Mert hát lássuk be: az a pár ezer ember, aki szellősen ellepi a szabadtéri szekciót, alighanem akkor is itt lenne, ha Slash és társai éppen sajátos mazurkavariációkkal készülnének büntetni. A Guns 'n' Roses jelentős élménye volt egy csomó embernek, az emléke láthatóan nem nagyon akar kimenni a fejekből, más kérdés, hogy ez az emlékezet a koncertre érkezők nagy százalékában téves elvárá-sokat generál. Holott a Velvetről éppenséggel nem mondhatnánk, hogy (a tagság összetételétől eltekintve) különösebben rásegítene erre: a zenekar minden megnyilatkozása az önálló identitás hangsúlyozásáról szólt, arról, hogy senki se várjon tőlük afféle nosztalgia-haknit. Eddigi egyetlen lemezük, a pont egy éve megjelent Contraband is bőven megáll a maga lábán: nem az a világrengető fajta, mégis azt a sallangmentes, minőségi hard-rockot képviseli, ami évek óta hiánycikk volt a könnyűzene fősodrában. A három ex-Gunner (Slash, Duff McKagan bőgős és Matt Sorum dobos) ráadásul ritka hiteles figura, akik következetesen tartózkodtak attól, hogy felkapaszkodjanak az utóbbi évek zenei divathullámaira, ami egyáltalán nem általános a régi rockereknél, gondoljunk csak a Mötley Crüe bénázásaira. Tessék csak meghallgatni Slash vagy Duff szólóalbumait, netán azt a zseniális utolsó Cult-lemezt, amin Matt Sorum dobolt, és máris nyilvánvaló lesz, mennyire szilárd, kompromisszummentes életművekről van itt szó.
Szóval én inkább innen közelíteném meg a dolgot: ilyen palikért valóban megéri kockáztatni a közel tízrugós zsugákkal. Nem beszélve arról, hogy ezen az estén Scott Weiland személyében a Los Angeles-i színtér még egy hírhedt nagyvadját is látni lehetett. Ez a pali is megér egy misét. '92 körül, amikor a Stone Temple Pilots élén feltűnt, még senki nem jósolt neki hoszszabb karriert. Amint az Alternatív kultúra című bédekker szerzői fogalmaztak anno, "Scott Weiland átokverte vibratója annyira emlékeztetett Eddie Vedder Pearl Jam-énekes stílusára, hogy az STP hamarosan Clone Temple Pilots vagy Stone Temple Pirates néven lett közismert." Ám később a zenekar elkészítette az egyik legélvezetesebb grunge-lemezt (Purple), és igazi túlélőként irányadóvá avanzsált az amerikai rockszíntéren. Weiland hírnevéhez persze az is hozzájárult, hogy az elmúlt tíz évben ő volt Kalifornia egyik legsúlyosabb dzsankihíressége - ezen a turnén is csak bírósági engedéllyel vehetett részt, próbaidőn.
*
A közönség soraiban feltűnő, miniszoknyával kombinált leopárdpettyes tűsarok jótékonyan megidézi a klasszikus Sunset Strip-hangulatot, aztán még néhány perc, és a színpadra nyargaló zenekar ugyanezt teszi a Sucker Train Blues című príma zúzdával. Megállapítható, ugyan a kíméletlen narkózás rendesen megdolgozta vonásaikat, ezek a fiúk most, tisztán mégis nagyon egyben vannak. A régi időkben mindig katasztrofális állapotban mutatkozó Duff, akit anno a Népstadionban magunk is megcsodálhattunk luftballonszerű fejével a színpadon kóvályogni, most vékonyan, fitten, tökig leeresztett bőgőjéből flegmán csavarja ki a hangokat: annyira kúl, mint ide Hanoi. Vagyunk páran, akiknek jólesik ezeket az arcokat közelről látni, mert ezek az ábrázatok nagyon sokat hordoznak a rakendroll szellemiségéből. Hiszen ezeket a híresen durva rocksztárokat azért is lehet szeretni, mert ők meg merték lépni mindazt, amit mi legföljebb gondolatban - és ez minden egyes mozdulatukban benne van. Ott van Scott Weiland táncában is, ahogy Iggy Pop és David Bowie diabolikus fúzióját megtestesítve, macskaszerű hajlékonysággal végiglejt a színpadon. Weiland itt is SS-sapkában éne-kel pár számot, amivel, miként azt az utóbbi hetek nyilatkozataiban hangsúlyozta, a Bush-adminisztráció szerinte antidemokratikus lépéseit kívánja kritizálni. Mindenesetre Duff a maga Sid Vicious-pólójával kontextusba is helyezi a dolgot: faragatlan punkgesztusról van szó, csókolom. Weiland a mai mezőny kiemelkedő színpadi előadója, borzasztó szuggesztív és deszkarengetően exhibicionista, az ilyen csávóknál gyakori lapidáris közéleti helyzetjelentéstől viszont szerencsésen eltekint a számok között. Ellenben a hangjáról már nem tudnék ilyen meleg tónusban szólni: az intenzívebb számokhoz (Big Machine és társai) így élőben egyszerűen kevés, Duff a vokálozásával többször simán leénekli a fiút. Weilandnak most a visszafogottabb dalok mennek jól. "Amikor kijöttem a sittről, ahová egy drogos balhé miatt kerültem, a fiúk éppen ezt a gyönyörű számot írták" - vezeti fel a Fall To Piecest, a Contraband kiváló slágerszámát. Az ilyen finomabb dalokban egészen magára talál a hangzás is, különben sokszor olyan sajnos, mintha cipős-dobozból szólna. Ilyképp az első ráadás lesz a koncert legerősebb része: egy ízes Slash-féle blues, aztán Wish You Were Here, majd a felerészt szintén csendesebb You Got No Right. Habár a Pink Floyd-dalt mintha nem nagyon ismerné a közönség, de hogy a műsorba illesztett két régi Stone Temple-számra sem mozdulnak, az számomra végképp érthetetlen. Körülöttem csupa negyven alatti arc. Mégse lett volna anno minden gimnáziumban kötelező kellék a Core? Pedig a Sex Type Thing és főképp a Crackerman állati jól szól Slashék kezéből. Pontosan, frissen, akárcsak a műsor java része.
*
És hogy visszakanyarodjunk a végén az elvárásokhoz: bizonyára voltak, akik csalódottan távoztak a buliról, mert a zenekar csak két Guns-számot játszott, de szerintem kár ezen rugózni. Azzal csak jobban jártunk, hogy a súlyos pszichopata Axl Rose távollétében a többiek nem erőltetik az anno szarrá játszott dagályos balladákat. Az a két szám meg legalább hibátlan választás, az It's So Easy és a Mr. Brownstone bika rockdalok, pompásan ízesülnek Weiland hangjához éppúgy, mint a frissebb számok közé, és szó sincs arról, hogy ezekről szólna a koncert. A múlt nem éledt újjá, ahogyan csoda sem történt a ligetben. Néhány valódi idol lendületesen nyomta a rakendrollt másfél órán át: soha rosszabbat, ha engem kérdeznek.
Petőfi Csarnok, június 22.
