- kg -

A temetkezési vállalkozó ajtaján egy cetli (akasztásra mentem), a rendőrbírói iroda nyitva, de a bent lévők épp verekszenek, a bírósági épület előtt buli: hármas akasztásra vár a tömeg. Alighanem a Vadnyugaton járunk, azért ilyen ismerős minden.

Ideje volt már, hogy a nagy északi krimikivirágzás közepette valaki mérleget vonjon, s ismertesse - mielőtt még egy hirtelen trend behavazná Stieg, Henning, Karin, Jo és Arnaldur nyomait - az előző részek tartalmát. A hipnotizőr ilyesfajta összegzés.

Sehol sem törik oly drámaian a kéz, mint a zongoristákról, a bokszolókról vagy a zongorista-bokszolókról szóló filmekben. Híres és híresen pesszimista példa Robert Ryan ökle a The Set-Upban: e legendásan lehangoló box-noirban egy el nem adott meccsért tör téglával kezet az alvilág.

b> Ilyeneket ma már nem csinálnak! Akkor szokás ezzel jönni, amikor nagyon is csinálnak: valami olyasmit, amit régebben se nagyon csináltak, valami régi vágású dolgot, mondjuk egy pimaszul komótos vígjátékot. Amilyet most épp James L.

Vannak a közértből, és vannak a Cannes-ból ismert kisemberek. Utóbbiaknak kicsit mélyebb a nézésük, ritkásabb a szavuk járása és súlyosabb a léptük, helyüket pedig rendre a város peremén jelölik ki a filmesek; szegények innen bumliznak be az életvidám centrumokba.

Szerzetesek ülik körül az asztalt, borral, Csajkovszkijjal és a halál biztos tudatával telik az este. A nagyjelenetben vagyunk.

Csád a mezei turizmusban fokozott biztonsági kockázatot jelentő célország, a filmfesztivál-turizmusban viszont egzotikus helyszín, ahol állandó a dúlás, annak is a polgárháborús fajtája. Létezni és filmezni egyaránt veszélyes elfoglaltság a térségben; az immár Párizsban élő Mahamat-Saleh Haroun mindkettőt kipróbálta, az Egy néma kiáltással pedig a zsűri díjával távozott Cannes-ból.

Kosztümös film, 1996-ig megyünk vissza az időben. Régen minden jobb volt, háziasabb és természetközelibb, az Alzheimer-kórban szenvedő, szép mellű (az alkotók hivatalos álláspontja) és művészlelkű hősnő például még vezetékes telefonba mondja be a nemrég még Zolofttal, újabban azonban már Viagrával házaló hősnek, hogy hagyjál, ne hívj stb.

Stephen Frears filmje tele van tehenekkel; a sok balga jószág a fiktív és festői Ewedown határában legel, s várja a pillanatot, amikor a dramaturgiának épp szüksége lesz rá. Nem messze izgágább élőlények csoportosulnak: kiadott és kiadatlan, hű és hűtlen írók, köztük egy olyan is, aki rendre Thomas Hardyval jön, és ezzel, mintegy felkérésre, ki is beszél a Posy Simmonds Guardianban közölt, Thomas Hardyt remixelő képregényéből készült filmből.

A tavalyi év orbitális bukásai között tartják számon Edgar Wright általános közszeretetnek örvendő filmjét, de ez csak afféle kartotékadat, s ha jó valamire, talán csak arra, hogy újfent bizonyítsa William Goldman híres mondását (az év legjobb mondása - 1983), hogy tudniillik Hollywoodban senki sem tud semmit. Meg azt, hogy a jófejségbe is bele lehet bukni, még az olyanba is, ami nemcsak a receptre kapható lazaságot és annak összes, pólóra nyomtatható jelmondatát (pl.

A Mikulás lelepleződésének sokkjával vetekszik, amikor az apák felfedik fiúgyermekeik előtt a cowboy szó valódi jelentését, hogy az, drága fiam, valójában azt jelenti, tehenészfiú. Na jó, esetleg marhapásztor.