Ideje volt már, hogy a nagy északi krimikivirágzás közepette valaki mérleget vonjon, s ismertesse - mielõtt még egy hirtelen trend behavazná Stieg, Henning, Karin, Jo és Arnaldur nyomait - az elõzõ részek tartalmát. A hipnotizõr ilyesfajta összegzés. Kár, hogy csak menynyiségi. A szerzõk (egy álnév mögött bujkáló svéd házaspár keze és kreativitása van a dologban) mintha eltökélték volna, hogy mindazt a vérmennyiséget, mely nagynevû kollégáik teljes regénytermésében ilyen-olyan csatornákon, ütõ- és egyéb ereken át évtizedek munkájával elfolyt, s itt-ott még a mai napig is folydogál, õk most mind visszapumpálják, de tényleg az utolsó cseppig átfogó és összegzõ munkájukba. Csip-csup emberölésekkel, szürke halálesetekkel nem is lehet egy ilyen nagyszabású munkához látni; egy majdnem teljes család kivéreztetése annál ígéretesebb kezdet. A le- és átvágott testrészek zûrzavarában pedig csak egyvalami látszik biztosnak, de az mindjárt a regény legelején: az élõkkel való bajlódás, azok a bizonyos részletek, melyektõl például Mankell Wallanderét sosem néznénk Fossum Sejer felügyelõjének, nem igazán fekszenek a szerzõknek. Adni ugyan adnak a legendás skandináv krimihagyományra, mely szerint még egy bûnügyi történet szereplõit (esetünkben egy hipnózisban jártas pszichiátert, az õ kedves és szép feleségét, valamint egy nyomozásban jártas nyomozót) is megilleti az átlaghalandókhoz méltó megszólalás, de azért úgy nehéz halandózni még egy bérbõl-fizetésbõl élõ hipnotizõrnek is, ha egy bekezdéssel odébb "a mély vegyi álom tejfehér ködként zárja ölelésébe tudatát".
A szerzõk vonzalma a tejfehéren ködlõ pátoszhoz és a bõ lére eresztett vértócsákhoz a történet elõrehaladtával sem csökken, sõt: míg a jó doktor hátán jéghideg szellõ futkos, addig asszonya orrát a megalvadt vér fojtogató szaga üti meg.
Fordította: Papolczy Péter. Cartaphilus, 2010, 552 oldal, 3900 Ft
**
