Stephen Frears filmje tele van tehenekkel; a sok balga jószág a fiktív és festõi Ewedown határában legel, s várja a pillanatot, amikor a dramaturgiának épp szüksége lesz rá. Nem messze izgágább élõlények csoportosulnak: kiadott és kiadatlan, hû és hûtlen írók, köztük egy olyan is, aki rendre Thomas Hardyval jön, és ezzel, mintegy felkérésre, ki is beszél a Posy Simmonds Guardianban közölt, Thomas Hardyt remixelõ képregényébõl készült filmbõl. Tovább azonban nem érdemes kutakodni a felmenõk között, Frears filmje ugyanis a saját jogán az, ami; a legrövidebb út két mûértõ ásítás közt. Vígjátéki értelemben pedig kecsegtetõ a helyzet; a hajdani helyi csúnyalány egy orrplasztika és néhány év elteltével bögyös-farossága gyõztes tudatában tér vissza a szülõi házba, ahol ettõl fogva szemmel történik a legeltetés, a férfierõk pedig nagyítóval keresik Tamara kegyeit. Egy rocksztár is átviharzik a színen, õ lenne a grimaszoló táncoskomikus a legnemesebb brit sztereotípiákból szõtt szereplõk közt. Frears filmje nyelvleckének a legjobb, egyébként meg tisztára olyan, mint egy Best of British válogatás és annak jólnevelt paródiája is egyben, mert Frears nemcsak Guardian-olvasó, de fifikás filmes is, aki sokat hallott már a kikacsintós könnyedségrõl. Azt pedig úgy csinálják, hogy veszed a Hardyt és a teheneket, az értelmiséget és a rockert, a Mini Coopert és a nem annyira mini Gemma Artertont, és ez így együtt olyan ismerõs és eredeti, kifinomult és alpári, hogy csak az udvariasság kedvéért lepõdjünk meg, ha cannes-i beutalót hoz a postás.
A Budapest Film bemutatója
** és fél
