Ahogy Süskind sietteti az idõ múlását, szinte semmiségnek tûnik, feledésre ítélt, apró incidensnek: 1942 nyarán a kis Jonathan elõször az anyját nem találja otthon (el kellett utaznia - így az apa), aztán az apa is "elutazik". Amit a történelemkönyvekben a Vichy-kormány egyik legsötétebb, s csak fél évszázad múltán beismert bûneként emlegetnek (nevezetesen, hogy 1942 júliusában a Vél' d'Hiv-i razzia során a francia rendõrség több mint 13 ezer zsidót tartóztatott le Párizsban), az Süskindnél néhány odavetett szó csupán. Mint látni fogjuk, nem annyira a szerzõnek sietõs, hanem túlélõ hõsének. Jonathan úgy siet felnõni, mint akit üldöznek. És másra sem vágyik, mint hogy hõn szeretett szobája biztosan álló falaival bástyázza körbe az életét.
1984-ig rohanunk elõre élete kiegyensúlyozott, embermentes eseménytelenségében. Aztán egy szép nap, sok-sok évvel azután, hogy elõször az anyját, majd az apját nem találta otthon, Jonathan magát sem találja. Pedig elõzõ este még úgy hagyta magát, önkéntes elszigeteltsége boldog tudatában. Süskind nemcsak annak találta meg a pofonegyszerû módját, hogyan lehet az egy helyben menekülés évtizedes elfojtásait érzékletesen papírra vetni (Jonathan az életbõl menti fel magát, a szerzõ az át nem élt évtizedek leírása alól), de a hirtelen elhatalmasodó õrület leírásában is hatékony. Bizonyára léteznek a galambnál jóval szerencsésebb szimbólumok is a kudarcos életek megszemélyesítésére, de Süskind madara így is elég ijesztõ jószág. Egy kényszeres biztonságban töltött élet kemény munkájával felhizlalt csõdtömeg, jutalma minden elhallgatónak és szembe nem nézõnek. Jonathan hiába sietett, hogy letudja az életet, a végén ugyanott találja magát, ahonnan a sprintjét indította: immár vénülõ fejjel az elveszett gyerekkorban.
Fordította: Révai Gábor. Partvonal, 2010, 116 oldal, 2490 Ft
*** és fél
