Ha ez a fikció, minden józan számítás szerint csak durvábbat produkálhat a valóság: ennek a józan számításnak nyom egy kiadós balegyenest David O. Russell filmje. Meg annak a másik számításnak, hogy a törött kezű, nehéz sorsú és a családtagjaik által is abajgatott bokszolókról szóló, mégoly igaz történeteket már mind egy szálig megcsinálták; a bokszolósbazár bezárt, legközelebb akkor nyit ki, ha újra évfordulós lesz a Dühöngő bika. Russell nem is erőlteti túlzottan a bokszot, néha mutat egy-egy ringet, csak hogy biztosak legyünk, jó terembe ültünk, máskülönben azzal foglalatoskodik, hogy a film végi nagy meccsig jól érezzük magunkat egy jóravaló szerencsétlen, Micky Ward igaz történetében. A jó érzéshez persze elengedhetetlen a végső győzelem biztos tudata, hogy bármi történjék is, ez mégiscsak egy győztes sztori, a boksztörténetbe is így van bejegyezve (a filmtörténetbe pedig a két mellékszereplői Oscar-díjával), de kell a jó érzéshez némi lúzerkedés is, mert felemelkedni csakis lentrõl lehet. Ez a lent pedig Russellnél a szintetikus szegénység legmagasabb iskolája: olyan flottul megy a szívás a munkásosztály hátsó udvarain és a hitelesen kiborított kukák között, hogy azt - keze törjön, aki ironizál - öröm nézni. Mint egy tét nélküli profi meccset.
A Palace Pictures bemutatója
