A harcos

  • - kg -
  • 2011. március 3.

Film

Sehol sem törik oly drámaian a kéz, mint a zongoristákról, a bokszolókról vagy a zongorista-bokszolókról szóló filmekben. Híres és híresen pesszimista példa Robert Ryan ökle a The Set-Upban: e legendásan lehangoló box-noirban egy el nem adott meccsért tör téglával kezet az alvilág.

Ha ez a fikció, minden józan számítás szerint csak durvábbat produkálhat a valóság: ennek a józan számításnak nyom egy kiadós balegyenest David O. Russell filmje. Meg annak a másik számításnak, hogy a törött kezű, nehéz sorsú és a családtagjaik által is abajgatott bokszolókról szóló, mégoly igaz történeteket már mind egy szálig megcsinálták; a bokszolósbazár bezárt, legközelebb akkor nyit ki, ha újra évfordulós lesz a Dühöngő bika. Russell nem is erőlteti túlzottan a bokszot, néha mutat egy-egy ringet, csak hogy biztosak legyünk, jó terembe ültünk, máskülönben azzal foglalatoskodik, hogy a film végi nagy meccsig jól érezzük magunkat egy jóravaló szerencsétlen, Micky Ward igaz történetében. A jó érzéshez persze elengedhetetlen a végső győzelem biztos tudata, hogy bármi történjék is, ez mégiscsak egy győztes sztori, a boksztörténetbe is így van bejegyezve (a filmtörténetbe pedig a két mellékszereplői Oscar-díjával), de kell a jó érzéshez némi lúzerkedés is, mert felemelkedni csakis lentrõl lehet. Ez a lent pedig Russellnél a szintetikus szegénység legmagasabb iskolája: olyan flottul megy a szívás a munkásosztály hátsó udvarain és a hitelesen kiborított kukák között, hogy azt - keze törjön, aki ironizál - öröm nézni. Mint egy tét nélküli profi meccset.

A Palace Pictures bemutatója

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.