A harcos

  • - kg -
  • 2011. március 3.

Film

Sehol sem törik oly drámaian a kéz, mint a zongoristákról, a bokszolókról vagy a zongorista-bokszolókról szóló filmekben. Híres és híresen pesszimista példa Robert Ryan ökle a The Set-Upban: e legendásan lehangoló box-noirban egy el nem adott meccsért tör téglával kezet az alvilág.

Ha ez a fikció, minden józan számítás szerint csak durvábbat produkálhat a valóság: ennek a józan számításnak nyom egy kiadós balegyenest David O. Russell filmje. Meg annak a másik számításnak, hogy a törött kezű, nehéz sorsú és a családtagjaik által is abajgatott bokszolókról szóló, mégoly igaz történeteket már mind egy szálig megcsinálták; a bokszolósbazár bezárt, legközelebb akkor nyit ki, ha újra évfordulós lesz a Dühöngő bika. Russell nem is erőlteti túlzottan a bokszot, néha mutat egy-egy ringet, csak hogy biztosak legyünk, jó terembe ültünk, máskülönben azzal foglalatoskodik, hogy a film végi nagy meccsig jól érezzük magunkat egy jóravaló szerencsétlen, Micky Ward igaz történetében. A jó érzéshez persze elengedhetetlen a végső győzelem biztos tudata, hogy bármi történjék is, ez mégiscsak egy győztes sztori, a boksztörténetbe is így van bejegyezve (a filmtörténetbe pedig a két mellékszereplői Oscar-díjával), de kell a jó érzéshez némi lúzerkedés is, mert felemelkedni csakis lentrõl lehet. Ez a lent pedig Russellnél a szintetikus szegénység legmagasabb iskolája: olyan flottul megy a szívás a munkásosztály hátsó udvarain és a hitelesen kiborított kukák között, hogy azt - keze törjön, aki ironizál - öröm nézni. Mint egy tét nélküli profi meccset.

A Palace Pictures bemutatója

 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.